Védett állatok

Hilda egy kis élelmiszerbolt tulajdonosa. Férjével akkor vágtak bele a vállalkozásba, amikor évekkel ezelőtt mind a ketten munka nélkül maradtak. Valamiből meg kell élni, gondolták, s az élelmiszer az a cikk, amire mindig kell, hogy jusson némi pénze az embernek. Az utóbbi időben gomba módra elszaporodott hipermarketek persze eléggé megnehezítik a dolgukat, hiszen a vásárlók többsége nem tud ellenállni a különböző kedvezményes akcióknak, árleszállításoknak. A kis üzletekre így nehéz idők köszöntöttek. „Éppen csak akkora a forgalmunk, hogy el tudjuk tartani magunkat” – mesélte Hilda. A bevételt emellett nem csupán a vásárlók megcsappant száma csökkenti, hanem a bolti szarkák is, akiknek az önkiszolgálók remek terepet biztosítanak a „gyűjtögetésre”. Hilda ugyan nap mint nap beosztottjai lelkére köti: saját érdekük, hogy meggátolják a tolvajok munkáját, mert az ő pénzüket viszi el, ám két-három emberrel nehéz naphosszat felügyelni a polcokon szabadon hozzáférhető árut. Egy nap Hilda a kis üzletbe lépve észrevette, hogy a polcok között valaki nem éppen olcsó kávésdobozokat rakosgat szorgosan a táskájába. Kivárta, míg a „kliens” a pénztárhoz ér, hátha bejelenti az árut, és fizet érte. Ez természetesen hiú ábránd volt csupán, mire a hatalmas termetűnek egyáltalán nem nevezhető üzlettulajdonos úgy felpaprikázódott, hogy odarohant a harmincas férfihoz, és két hatalmas pofont kevert le neki. „Nem szégyelli magát, nem is egy doboz kávét akar ellopni, hanem rögtön hatot?! Azonnal pakolja ki a táskáját!” – kelt ki magából Hilda. Érdekes módon a boltban tartózkodó vásárlók különbözőképpen reagáltak az incidensre. Voltak, akik helyeselték Hilda kirohanását – „így kell ezekkel bánni, nem érdemelnek ezek mást” –, mások viszont úgy vélték, hogy „ez azért túlzás volt, talán mégsem kellett volna”.

Azon mélázom, mi készteti az embereket arra, hogy az olyan polgártársaik védelmére keljenek, mint a fenti történet „hőse”. Bár ha jobban belegondolok, miért is kellene lerohanni egy kávéhiányban (s minden bizonnyal alacsony vérnyomásban) szenvedő piti kis tolvajt? Főként, ha figyelembe vesszük, hogy nálunk a „nagyban dolgozó szarkák” eléggé népes serege is vidáman él, senki nem zaklatja őket. Úgy látszik, ők a mi „védett jómadaraink”.