Viszlát, Ivan!

Ivan Gašparovičnak ugyan a protokoll szerint élete végéig kijár az „elnök úr” megszólítás, de a funkciót már csak négy napig tölti be, vasárnap az önálló Szlovákia 21 éves történelmének évtizedes fejezete ér véget, s kezdődik egy új.

Gašparovič 2004-ben a kisebbik rosszként lett megválasztva, mintegy egymillió állampolgár támogatásával, akik közül nem mindenki meggyőződésből szavazott rá, sokan csak azt akarták elkerülni, hogy a végképp vállalhatatlan Vladimír Mečiar foglalja el az elnöki széket. Utólag – mikor már mindig mindenki okos – nehezen érthető, a 2004-es mezőnyből hogyan nyerhetett éppen ő, bár a választás tétje akkor a Mečiar vagy nem Mečiar kérdés volt. Nos, ő volt a nem Mečiar. Gašparovič igazából 2006-tól érezhette magát elemében, Fico első kormánya idején (noha abban helyet kapott Mečiar is). Minden szinten partnerre talált, így – fél szemmel már 2009-re tekintve – gondolkodás nélkül ki is szolgálta őt.

A szlovák elnök, mivel az ország nem elnöki rendszerű, úgynevezett gyenge elnök, bár jogkörei nem jelentéktelenek, de meglehetősen korlátozottak. Így jobbára csak gesztuspolitizálást folytathat. Hogy csak a legközismertebb példát említsük, a törvényalkotás gyakorlatából: a parlament által megszavazott törvényt az elnöknek kell aláírnia. Ha megvétózza, a parlament újratárgyalja és elfogadja, így az hatályba lép. De az elnök az aláírás megtagadásával morális üzenetet küldhet a társadalomnak, hogy valami nincs rendjén. Erkölcsi tartásával üzenhet. És éppen ez az, amit leginkább hiányolhatunk az elmúlt évtizedben. A tartást. Sorolhatnánk, hogy nem volt a nemzetiségek elnöke; nem állt ki Malina Hedvig mellett; nem nevezte ki főügyésszé a parlament által megválasztott Jozef Čentéšt, viszont kinevezte a Legfelsőbb Bíróság elnökévé Štefan Harabint; lökdöste Iveta Radičovát; plágiummal gyanúsított docenseket nevezett ki professzorrá; főparancsnokként tétlenül nézte a hadsereg leépítését, a védelmi költségek szétlopását; összevissza beszélve hozta kínos helyzetbe az országot…Tíz év nagy idő, lenne miből válogatni. Az államférfiúi tartás, habitus hiánya azonban felülírja bármelyiket. Így nem marad más, mint – ha már a tíz évet kibírtuk – kitartani vasárnapig, amikor fellélegezve mondhatjuk: viszlát, Ivan!