Alaposan megvezette a minap Štefan Harabin Marián Kotlebát, aki ugye korábban felszólította őt, hogy október végéig döntse el, hajlandó-e szövetségre lépni az általa vezetett Mi Szlovákiánk Néppárttal (ĽS NS).

A forradalmak és háborúk résztvevői között minden korban ott találjuk a nőket is.

November 17-e táján mindig óhatatlanul előkerülnek az összehasonlítások arról, hogyan éltünk a rendszerváltás előtt, és hogyan élünk ma.

Mi a helyzet harminc év elteltével a demokráciával és szabadsággal?

Hagyományos nyugati centrumpártok figyelik dühös aggodalommal a radikálisok és úgynevezett populisták előretörését.

1989 egyre gyorsuló közép-európai eseményzuhatagából szinte a berlini fal leomlásáig döntően az izgalmas magyarországi történéseket figyeltem. A normalizált Csehszlovákia a maga rendíthetetlen szocializmusával reménytelen zárványnak tűnt.

Állítólag a férfiak önbizalma határtalan. Bár vannak kivételek. Állítólag. Én még nem találkoztam velük.

Klinikai halálközelben, avagy oroszkai Pityu jóslata.

Talán ezekben a percekben is csörög valaki telefonja, a kijelzőn egy egzotikus ország (Gabon, Guyana, Zimbabwe, Nauru, Cook-szigetek, Bosznia-Hercegovina, de az országok listája folyamatosan bővül) hívószáma – a cél a hívott fél átverése.

Egyre látványosabban változik a kínai befolyásszerzés nyugat-európai megítélése.

Valószínűleg nincs olyan Új Szó-olvasó, aki ne hallott volna arról, hogy Donáth Anna, a Momentum EP-képviselője a PS–Spolu komáromi rendezvényén a következőképpen fogalmazott: „lehetünk úgy felvidéki magyarok, hogy közben büszke szlovákok vagyunk”.

Harminc évvel ezelőtt, november 16-án diákok tömege vonult a városon keresztül. „Sajtószabadságot!”, „Demokráciát” – skandálták a fiatalok.