Utolsó búcsú

Nem mertek, vagy sosem szánták rá magukat, hogy mélyebben megvizsgálják, a másik ember, talán barát, talán vérrokon hogy érez, ellenben hűségesen kísérték egymást az életben és a szülinapokon és a nagy veszteségek körforgásában. A temetése rutinos volt, a pap mondta, amit kellett, az emberek meg mormolták az imákat, közben arra gondoltak, vajon megállt-e már a mosogép, mikor kell kitenni a kukákat, mit is főzzenek vasárnap.

Ő pedig ott fekszik, kiterítve, élettelen teste még néhány könnycseppel áztatva, de azok is felszívódnak, eltűnnek és néhány hét múlva végleg semmivé lesznek.

Leélt élet, emberek közt.

Valakinek köszönve a blokk folyosóján, másnak már nem, mert az bunkó. Megélt sok karácsonnyal, kilókkal, amik sosem mentek le.

Egyszer azt olvastam: úgy is lehet élni, hogy észre sem vesszük, mi hiányzik az életünkből, mert már annyi lehetőségünk van elterelni a figyelmünket, hogy végül is a másik ember testi és lelki közelsége nem helyettesíthető, de a hiánya elviselhetőbbé vált a függőséget okozó szerek, tevékenységek által. Beszéljünk most a kütyükről, alkoholról, gyógyszerekről, amik mind-mind oldanak fel szorongást, de azok legalább adják azt az érzést, hogy létezünk valahol, valamilyen formában van egy látszólagos béke érzete bennünk.

A temetés keretei szabályosak, az ő élete is az volt. Gyereke nem lett. Kisebb vagyona igen, azt a távoli rokonok kapták. Volt egy élettársa, akivel több évtizedet élt le, de az utolsó években már ki sem mozdult a közös lakásból, szorongva rettegett a halálos vírusoktól, a helyi kisboltban is gumikesztyűt viselve tudott csak vásárolni. Az ő temetésére sem tudott lemenni, azt mondta, ő erre nem képes, pánikrohama volt attól is, hogy részvétet nyilvánítanak neki – a kézfogást vagy puszit hogyan kerülheti ki? Nem magyarázhatja el mindenkinek az elméletét a gyilkos vírusok jelenlétéről. Aki ismerte, már meg sem lepődött a döntésen, hogy a temetésen sem vesz részt. Az igazság az, hogy annyira senkinek nem is tűnt fel, hogy nincs jelen. Inkább mint valami panaszt emlegették, egy kiegészítő hiányát, mintha valaki azt sajnálná, miért nincs egy csokor a vázában. Illene...

Sosem voltak rosszban, de jóban sem. Évtizedek óta okosan megosztották a feladatokat, szinte közönyösen vitték a háztartást, ha ettek is, mintha minden sótlan lett volna, íztelen, jellegtelen az otthon. Nem volt benne melegség, élet. Köztük is ez volt. Közösen választott magány.

A szertartás végén feloszlott a kisebb gyülekezet, és a temető kapuján még ki sem léptek, már el is tűnt a tettetett szomorúság, és mindenki ment tovább az útján.