Malacpersely?

Folyik a filozofálgatás a tőkésített nyugdíjpillérről, az időszerű törvénymódosítás szerint az önmaguknak nyugdíjat spóroló – tehát alapvetően felelősnek tekinthető – polgárok egy része, méghozzá a túlnyomó része nem dönthet majd arról a pénzről, amit magának takarított meg. Nem szeretném megismételni a híradásban szereplő számzsonglőrködést, mivel nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy tíz év alatt egy olyan rendszerbe nyúltak bele háromszor, amelyhez harminc évig nem volna szabad hozzányúlni. S, természetesen, a más pénzéhez nyúltak, az meg nem is olyan nehéz feladat. Főleg, ha utánam a vízözön, amint azt a Napkirály oly szépen megfogalmazta.

Jöjjék most egy kis rekapituláció.

Tíz évvel ezelőtt úgy döntött a kormányzat, hogy idejében reagál a demográfiai mutatókra. Arra ösztönözte a főleg ifjabb aktív korban lévőket, nyugdíjuk egy részét (akkor a felét) alapozzák meg a tőkésített pillérben. A kiróvó-elosztó pillér (priebežný pilier) nem biztosítás. Teljes mértékben adójellegű elvonás, mivel az idén beszedett nyugdíjbiztosítást az idén fizetik ki a nyugdíjasoknak. Ezért is hívják szolidáris rendszernek, amelyben az aktívkorúak fizetik a már nyugdíjban lévőek nyugdíját. Ennek a rendszernek az egyetlen szépséghibája, hogy az öregedő populáció mellett a mai aktívak majdani nyugdíjai a kutya vacsorájával összehasonlítható kategóriába estek. A tőkésítő rendszer lényege, hogy az ember spórol – méghozzá befektetési alapoknál, amelyek, legalábbis ott, ahol több éve működnek, a befektetési kockázatokat elosztják, ne ússzon el a pénz valamely rizikós beruházásnál. A nyugdíjalapokban egyébként mindenütt a világon sok pénz van, és ami a legfontosabb, ott vannak a „hosszú pénzek”. A hosszútávú és kevés rizikóval járó befektetések számára kiváló forrás, a leendő nyugdíjasok számára pedig kiszámítható és nem a mindenkori költségvetési mizériától függő nyugdíjat jelenti.

Mindez nem azt jelenti, hogy a második pillér maga a Kánaán, s főleg nem azt, hogy a berakott pénz szép haszonnal termel majd Szlovákiában német nyugdíjat. De a szabályozása lehet olyan, hogy nagy biztonsággal maradjon meg a betétesek pénze, ami megint nem azt jelenti, hogy öt év után a harmincéves beruházásban jelentős pluszokat kelljen kimutatni, mint ahogyan azt a magyar kormány a magánnyugdíj-pénztárak lenyúlása előtt hirdette fennen. De mindenképp szabályozható, a hozadék mértékének vannak matematikai modelljei, a saját vénségemre gyűjtögetett pénz koncentrálása és fiaztatása pedig szakma.

Szlovákiában volt még egy gond – mi lesz azzal a hiánnyal, ami a szolidáris pillérben keletkezik, ha a polgárok a nyugdíjjárulék felét most már a nyugdíjalapoknak és nem a hibásan Szociális Biztosítónak elnevezett műintézménybe küldik. Itt jön a 2004-es kormányzatok pénzügyi guruinak éleslátása – minden hibájuk ellenére jól látták, hogy a hálózati cégek privatizációjából befolyt összeget éppen erre kell költeni. El is különítették, érdekes lenne megtudni, hol van a lóvé. Ehelyett számmisztikázunk, megnyitjuk a második pillért, ami csak árnyalatnyival jobb, mintha eltapsolnánk Pest után szabadon, majd kitalálunk mindenféle szakszót, hogy elmagyarázzuk, az én pénzem miért nem az én pénzem. Hát itt tartunk. Ha így haladunk tovább, akkor a második pillérben valóban nem lesz pénz, a szolidáris pillér a mindenkori politikától várja majd a forrásokat, az meg majd az aktívakra hárítja, harminc év múlva még zsenánsabb lesz nyugdíjból élni, s divatba jön majd a malacpersely meg a zokni, mert lassan már az is jobb befektetés, mint ha az államra bíznánk a pénzünket. Ha ehhez hozzátesszük, hogy lassan nincs komoditás, ami tartaná vagy növelné az értékét, szép öregségnek nézünk elébe. Mai ötvenesek, húszasok egyaránt.