Az újjászületés

A folytatásnak vagyok a híve: újrakezdeni az emberi kapcsolatokat és az életet sem lehet, hiszen az azt jelentené, hogy az előző tapasztalások nyomait hátra hagyjuk. Pedig az ember újjá csak annak tudatában képes válni, ha felismeri, a múltban milyen káros viselkedési minták vezették oda, ahonnan újra kell indulni. Vagyis képes rálátni a múltjában megélt sebezhetőségére.

Az újjászületés az életünk során csak egy más minőségben zajló folytatás.

Ma reggel az elhervadt tulipánokat kidobtam, és a kézműves vázát, amiben eddig álltak, elmostam. A vázát sok éve kaptam a legjobb barátnőmtől, azt mondta, amikor meglátta egy vásáron, én jutottam róla az eszébe. Tényleg tetszik, nagy becsben tartom annak ellenére, hogy a barátnőm évek óta nem a mindennapjaim része. Pontosabban: rengeteg emléket és az iránta érzett, sosem szűnő szeretetem megélem a mindennapokban, de ezeket már felé nem tudom kifejezni. Vigaszként bennem él egy hang, ami az övé, ami kettőnkké, a közös tapasztalások kapcsa nem oszlik fel, nem bomlik, csak más minőséget talált. Csakis bennem, a mi közös történetünk nem folytatódik újabb kalandokkal.

Sokáig nem tudtam az iránta érzett szeretetem megengedni, mert haragudtam rá. Mert feladta, mert szünet helyett a szakítást választotta, és ebből a meggyőződésből az sem mozdította ki, hogy több hidat is kínáltam neki. Az elutasítást úgy értelmeztem, nem voltam elég fontos számára. Másrészt borzasztó nehéz volt abban a tükörben szemlélnem magam, amit elém helyezett. Az ő tükrében, az ő meggyőződésében ugyanis megbántottam. Azt ő sem tudta, mivel, de az érzés benne volt. Sosem kérdezte, vajon ő is okozott-e nekem fájdalmat, egyetlen tisztázó beszélgetés sem zajlott kétoldalúan. Tehetetlennek és reményvesztettnek éreztem magam éveken át, néha most is. Ha jobban átgondolom a viselkedésünket, talán sosem fogtuk fel, milyen veszteség egy igaz barát elvesztése, és soha, semmilyen kommunikációs félreértés nem lehetne olyan súlyos, hogy a valódi barátságok széthulljanak. Ezt a fényűzést ma nem engedheti meg az ember.

Ha ma beszélnék vele, nem a mindennapjai alakulásáról kérdezném, hanem mélyen a szemében keresném a kapcsolódást, az őszinte, önfeltáró őszinteségét keresgélném. Ki merném mondani, hogy nem pótolható senki senkivel, és az ő hiányát sem lehet befoltozni. De bennem él tovább, ami jó volt. Az újjászületés mindennapi életfaladatai ezek: szeretni valakit a fájdalmaink súlya mellett. Újra kapcsolódni ott, ahol megéltük az elutasítást. S mindezt nem kell azzal a személlyel fizikailag megtenni, hiszen sokszor ez lehetetlen. Néha az is gyógyító, ha önmagunk csendjében szánunk erre időt.