Oroszország útja a „rejtőzködő” birodalomig – interjú Sz. Bíró Zoltánnal (2. rész)

Ha a putyini rezsim retorikáját figyeljük, akkor nagyon gyorsan észrevehetjük hogy ennek retorikai elemei zömmel a szovjet korszakra vonatkoznak. Nemrég például Zsdanov Múzeumot hoztak létre a megszállt Mariupolban. Miért ennyire erőteljes a szovjet nosztalgia? Hisz az ember úgy gondolná, hogy a cári időszak talán sok tekintetben jobban megfelelne a „konzervatív értékek“ promotálására. 

Ézelmileg mindenképpen közelebb van az orosz társadalomhoz a szovjet korszak. Ha az államszerkezet felépítését nézzük, akkor az cári birodalom egyközpontúsága sokkal vonzóbb a jelenlegi politikai vezetésnek, mint a Szovjetunió föderatív jellege. Érzelmileg azonban – néhány marginális csoportot leszámítva – sokkal nehezebb a cári időkkel a mai orosz társadalmat megszólítani. És ezzel Putyin és környezete is tisztában van. 

Ahogyan azzal is, hogy egyetlen olyan történelmi esemény van, aminek emléke nem megosztja, hanem egyesíti az orosz társadalmat, ez pedig a 2. világháború emlékezete. Erre különösebben nem figyeltek sem Jelcin idején, sem Putyin első 2000 és 2004 közötti elnökségének évei alatt. A fordulat 2005-ben következett be. Ekkor nagy ünnepségek keretében emlékeztek meg a 2. világháború befejezésének 60. évfordulójáról. 

Az akkori előkészületek során ismerte fel Putyin és környezete, hogy ugyan vannak már gazdasági és politikai sikereik, maga Putyin is rendkívül népszerű, a reáljövedelmek ütemesen nőnek, de ennek a népszerűségnek valami érzelmi töltetet is kellene adni. És ezt az érzelmi töltetet nem más, mint 2. második világháború emlékezete adta meg. 

Függetlenül attól, hogy miképpen viszonyulunk a sztálini rendszerhez, azt aligha lehet tagadni, hogy a náci Németország legyőzéséért a Szovjetunió hozta a legnagyobb áldozatot. A háború alatt jelenlegi tudásunk szerint 27 millió embert vesztettek. Ez olyan súlyú veszteség, aminek emléke – a hatalom mindenkori akaratától függetlenül – ott él a társadalom emlékezetében. Nincs még egy olyan történelmi esemény, mint a 2. világháború, ami ne a disszenzust, hanem a társadalmi konszenzust erősítené. Ezt ismerte föl a Kreml, és kezdte a háború emlékét politikai célokra használni. 

Gondolom ide lehet még sorolni a viszonylagos szovjet jólétet és modernizációt.

Ami adott egyfajta kiszámíthatóságot.

Ugyanúgy, mint nálunk is.

Igen. Tehát egyfelől a második világháború emlékezete spontán módon van jelen az orosz társadalomban, és ez az, amit a putyini rendszer egy idő után elkezdett egyre gátlástalanabb módon kihasználni. Nyilván nem azzal van baj, hogy emléket állítanak a háborúban elesetteknek. Ez ilyen veszteségek mellett nagyon is érthető. A probléma abból adódik, ahogyan a háború emlékének kultuszát felépítik. Ebben a kultuszban más népek 2. világháborúhoz kötődő sérelmeinek egyre kevésbé jut hely. És ez nincs rendjén.

Például aziránt, hogy hogyan viselkedtek akár Magyarország területén a szovjet csapatok?

Akár itt, akár a Baltikumban, akár másutt. 

Azt meg tudom érteni, hogy az oroszok együttérzést várnak el háborús áldozathozataluk miatt. Ez azonban csak akkor tud működni, ha Moszkva is kész empátiát tanúsítani mások fájdalma iránt. 

A Financial Times egyik – talán épp 2005 szeptemberében közölt – szerkesztőségi cikkében arról írt: a Nyugat erkölcsi kötelessége, hogy ne feledkezzen meg a Szovjetunió által hozott második világháborús áldozatról, ugyanakkor az orosz társadalom és politikai vezetés kötelessége, hogy elszámoljon az 1939 augusztusától 1941 júniusáig tartó időszak szovjet politikájával. 

Erre utalt korábban is, hogy erről szívesen megfeledkeznének Putyinék.

Így van. A szovjet áldozathozatalra való emlékeztetést rendjénvalónak tartom, de az áldozatvállalásból nem következik, hogy a Szovjetunió valamennyi cselekedete a háború előtt, és részben az alatt is, minden tekintetben makulátlan volt. A háború kultuszával párhuzamosan még egy folyamat kibontakozott, ami már néhány éve odáig jutott, hogy az orosz történelem legfontosabb és leginkább elismert szereplőjévé Sztálin vált. Mert ott, ahol nap-nap után az orosz közösség a háborús kultuszról hall, nagyon nehéz szétszálazni, hogy ami a háború idején történt, az Sztálin ellenére vagy neki köszönhetően alakult úgy, ahogyan alakult. Valószínűleg ebből ered, hogy most már jóideje Sztálin számít az orosz történelem leginkább elismert alakjának. S ami még érdekesebb: 

a Levada Központ felmérése szerint azok, akik feltétel nélküli elragadtatással viszonyulnak Sztálinhoz, azok legnagyobb részét nem a kommunista párt szavazói, hanem az Egységes Oroszország, tehát a putyini párt hívei alkotják. A sztálinista kultusznak tehát van egy „retró változata“, amit a kommunista szavazók képviselnek, és van egy új variánsa: a hatalomhoz kötődők a sztálinizmusa. 

Erre mondják azt, hogy: „Hruscsov hallott, Sztálin él“.

Lehet-e arra válaszoli, hogy Putyin és köre mennyire hiszik el maguk is ezt az ideológiát? Vagy ellenkezőleg: csak cinikusak és instrumentalitsa módon használják azt?

Kicsit máshonnan kezdem, de majd talán érthetővé válik a válaszom. Az Oroszországban működő három nagy közvéleménykutató intézet hónapról hónapra fölteszi azt a kérdést az embereknek, hogy „támogatja-e a különleges katonai műveletet?“. Még a Levada Központ is azt regisztrálja, hogy a megkérdezettek háromnegyede támogatja. Ez abból adódik, hogy a négy felkínált válaszlehetőségből – határozottan támogatom, inkább támogatom, határozottan elutasítom, inkább elutasítom – a háromnegyednyi többség vagy azt válaszolja, hogy határozottan támogatom, vagy azt, hogy inkább támogatom. És ez immár több mint három éve hónapról hónapra alig változik. 

Ez önmagában is elég megdöbbentő, de ami még ennél is zavarba ejtőbb, hogy nem tudjuk, miért van ez így. Az persze tudható, hogy 2021 végére a hatalom lényegében felszámolta a független újságírást, és ezzel egy kormányzati információs buborékba szuszakolta bele a lakosság nagy részét. Nehéz arra válaszolni, hogy az egykori történelmi nagyság, a nagyhatalmiság eszménye-e az, amit az oroszok többsége mindent felülíró értéknek tart, vagy fontosabb számukra, hogy biztonságban, egzisztenciális kiszámíthatóságban és folyamatosan gyarapodó jólétben éljenek.

Az orosz fejlődés egyik nagy drámája az, hogy az ország nem annyira gazdag, hogy egyszerre legyen nagy, s közben a társadalom nagy többségének méltányos életet biztosítson. El kell dönteni, hogy közülük mit preferálnak. A jelcini politika arra irányult, hogy az utóbbit valósítsa meg, de a transzformációs költségek és veszteségek olyan súlyosak voltak, hogy ezt a 90-es években nem sikerült megvalósítani. Putyin korai korszakában, első két elnöksége idején (2000-2008) már megérzik a folyamatos gyarapodás előnyeit. 

Ám egy idő után a politikai elit váltott, s azt gondolta: nem annyira a jólét a fontos, hanem hogy minél nagyobb respektusa legyen Oroszországnak. Necsak tiszteljék, de féljenek is az orosz államtól mind otthon, mind külföldön. Bizonyos értelemben a visszaállított nagyság varázsa – ami bizonyos vonatkozásokban inkább illúzió, mint valóság – kompenzatorikus szerepet is betölt. 

Elhiteti az orosz társadalom legszegényebb részével is: bár lehet, hogy rosszul élsz, de te egy nagy és a külvilág által respektált ország tagja vagy. Ezzel persze vissza is lehet élni, ahogy időről időre a szovjet, majd a posztszovjet vezetés is – főleg Putyin idején – vissza is élt, illetve él.

Arról azért nap mint nap olvashatunk például a külföldre kényszerült orosz független sajtóban, hogy széleskörű indoktrináció zajlik a társadalom minden szegletében.

A politikai hatalom régi időket idéző indokrinációnak veti alá az orosz társadalmat, kezdve a közoktatástól egészen az egyetemekig. A társadalom ideológiai „megdolgozása“ már az általános iskola első osztályaival elkezdődik. 

Már egy ideje az oroszországi iskolákban minden hét úgy kezdődik, hogy hétfő reggel eljátsszák az állami himnuszt, s az iskolaudvarokon felvonják a nemzeti trikolórt, majd a nebulók bemennek az osztálytermekbe és „Beszélgetés fontos dolgokról“ elnevezés alatt osztályfőnöki órát tartanak nekik. Ez az óra semmi másra nem szolgál, mint arra, hogy a kormányzat politikai üzeneteit közvetítse a diákok felé. Valamelyik túbuzgó duma-képviselő nemrég fölvetette, hogy ezeket a foglalkozásokat már az óvodában el kellene kezdeni. Erre Putyin azt mondta, hogy „ez nem is rossz ötlet“. 

Mindez az egyetemen is folytatódik, ahol négy olyan tantárgyat dolgoztak ki, amelyek bizonyos értelemben kiváltják azokat órákat, amelyekkel a szovjet korszakban ideológiailag „megmunkálták“ a szovjet társadalmat. Ezek voltak a Szovjetunió Kommunista Pártjának története, a dialektikus materializmus, a történelmi materializmus, ill. a tudományos kommunizmus. Most a következő négy tantárgyról van szó: Oroszország kulturális szerepe a világ kultúrájában, szerepe a nemzetközi politikai életben, a harmadik azzal foglalkozik, hogy Oroszország mivel járul hozzá az emberiség tudományos és technológiai fejlődéséhez, míg az utolsó az orosz államiság történetét dolgozza fel. 

Utóbbi kurátora az a Vlagyimir Megyinszkij, aki több mint 10 éven át volt kultuszminiszter, most pedig Putyin emlékezetpolitikai főtanácsadója, és nem egy felettébb vitatható történelmi munka szerzője. A nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó kurzusért Szergej Karaganov felelt. Ő az a kül- és biztonságpolitikai szakértő, aki egy ideje arra biztatja az ország politikai vezetését, hogy ne csak fenyegetőzzön a nukleáris fegyverek bevetésével, hanem végre használja is azokat. Szerinte le kéne dobni néhány nyugati nagyvárosra egy-egy taktikai atombombát, s mindjárt komolyan vennék Oroszországot. Az „orosz kulturális kód“ elnevezés alatt futó program kurátora Mihail Piotrovszkij, az Ermitázs főigazgatója, aki a háború kitörése után néhány hónappal egy hosszú interjúban kifejtette: valamennyien imperialisták vagyunk, és a háború a nemzetek önigazolásának eszköze. A tudományos kurzusért pedig a Kurcsatov Intézet főigazgatója, Mihail Kovalcsuk felel, akinek a testvére, Jurij Kovalcsuk az orosz elnök legbelsőbb köréhez, ill. ahhoz a négy-öt ember közé tartozik, akik előre tudtak a 2024 februári Ukrajna elleni támadásról.

Próbáljuk még esetleg definiálni, hogy a putyini rezsim imperializmusa mennyiben jelent újdonságot az orosz történelem egészéhez képest.

Egy tekintetben nagyon fontos változás van. Ha mondjuk I. Pétertől tekintünk végig az orosz történelmen, azt látjuk, hogy nem egyszer háborúzott a nyugati hatalmakkal Oroszország. Ennek ellenére azok voltak a legjobb korszakai, amikor a Nyugatot tekintette mintának.

Az újdonság most abban áll, hogy a mostani háborús időszakban az orosz vezetés arról akarja meggyőzni az orosz társadalmat, hogy lehet, hogy a korábbi történelmünkben voltak periódusok, amikor a nyugattal való együttműködés, az onnan átvett minták segítették a mi fejlődésünket, de ennek a korszaknak egyszer és mindenkorra vége. Mi nem a Nyugathoz akarunk alkalmazkodni, hanem mi önálló civilizáció vagyunk, és ennek feladata az öndefiniálás és a saját értékek meghatározása. 

Eközben az orosz társadalom alapvetően európai identitással bír. Nemcsak azért, mert a lakosság 80%-a az ország európai területén él. Ha megkérdeznék az oroszokat, akkor azok döntő többségük minden bizonnyal nem azt mondaná, hogy ázsiai vagy eurázsiai, s azt sem mondaná, hogy önálló civilizáció, hanem azt állítanák: mi európaiak vagyunk.

Érdekes felidézni azt a 19. század 40-es éveiben folyó klasszikus vitát, ami a szlavofilek és nyugatosok között zajlott. Ez aztán különböző formában folytatódott később is. A szlavofilek akkoriban nem azt mondták, hogy „Oroszország nem Európa”, hanem azt, hogy „mi vagyunk az igazi Európa”. Tehát, hogy ők őrzik azokat a hagyományos értékeket, amely halódóban vannak Nyugaton, ahol a társadalmak individualizálódnak.

Ez a 19. századi orosz szépirodalomban is az egyik legfőbb téma.

Persze. A mostani vezetés meg arról akarja meggyőzni az orosz társadalmat, hogy mi nem Európa vagyunk, hanem egy különleges civilizáció.

Ha ennek fényében szemléljük a jelenben Ukrajnát, akkor miért ennyire fontos ez az ország a putyini rezsim számára? Amikor februárban interjúztam Kaiser Ferenccel, ő nagyjából úgy fogalmazott, hogy Putyin „egészen biztos, nem végzett még Ukrajnában”, alakuljanak bárhogyan is a következő hónapok és évek. Szinte végzetszerű elszántság hajtja a Kremlt.

Láthatóan Ukrajna valamiféle „becsípődése” Putyinnak, mégpedig – legalábbis én így látom – két ok miatt is. Egyfelől szerintem ő nem tett le arról, hogy a keleti szláv népeket – oroszokat, ukránokat és beloruszokat – egy nagy politikai keretbe egyesítse. Lehet, hogy a Szovjetunió egészének újrateremtése nem célja, de ezt a három nemzetet egy államkeretben szeretné látni. 

Egyfajta korlátozott pánszlávizmusról van szó? 

Bizonyos értelemben igen. Ám azt hiszem, hogy van egy ennél is egy fontosabb ok, ami miatt nem tudja elengedni Ukrajnát. Ezt onnan lehet tudni, hogy a 2004-es ukrajnai „narancsos forradalom” óta az orosz politika egyik alapfélelme, csak idő kérdése, hogy egy újabb „színes forradalom” mikor veszi célba a putyini rendszert és próbál hatalomváltást és demokratikus fordulatot kikényszeríteni.

Ami szerintem Ukrajna kapcsán igazán nyugtalanítja Putyint az a félelme, hogy létrejön egy olyan Ukrajna, amely a Nyugat segítségével versengő, demokratikus, plurális politikai rendszert működtet majd, s eközben hatékonyan üzemeltet egy piacgazdaságot. Mert ha a keleti szlávok egy fontos közössége, az ukránok erre képessé válnak, az olyan minta lehetne, amiről nagyon nehéz lenne azt állítani, hogy az oroszok ezt nem tudnák elérni. 

Ha a hozzájuk legközelebb álló ukránok tudnak így élni, akkor az oroszok miért ne tudnának. Vagyis Ukrajna sikere nem Oroszországot, hanem a putyini autokráciát fenyegetné. Ukrajna nyugati orientációja és majdani politikai és gazdasági sikere nem katonai fenyegetést jelentene Oroszországra nézve, hanem mintaadásával teremtene kihívást.

Az imént Putyin félelméről beszéltünk, ám akármeddig is marad még Oroszország élén, ő már egy öreg ember. Ilyen értelemben lehetne-e úgy fogalmazni, hogy nem is annyira Putyin, hanem valójában „a birodalom félelméről” beszélünk? Hiszen ha perifériák felmutatnak egy másfajta identitást, amelynek segítségével leszakadnak a központról, az magát a hatalmi centrumot is veszélyzetetheti. Erről a jelenségről pl. Alexandr Motyl történész-politológus is írt. 

Ez akkor lehetne releváns és megalapozott félelem, ha reálisnak tűnne egyfajta szecessziós mozgás Oroszországon belül. Én – szemben számos nyugati kutató vagy politikus félelmével – nem látok erre reális esélyt. Tegyük fel, hogy Oroszország leggazdagabb kitermelő vidékein, mondjuk Hanti-Manszijszk környékén úgy döntenének, hogy önálló államot hoznak létre, akkor rögtön felmerülne a kérdés, hogy az ott kitermelt olajat és földgázt miképpen tudnák Oroszország kizárásával a számukra fontos piacokra eljuttatni? Valószínűleg sehogy.

Emellett Hanti- és Manysiföldön a két népcsoport együttesen nem teszi ki a lakosság 2,5%-át.

Arról már nem is beszélve. Ahogy az előbb kifejtettem, szecessziós potenciált legfeljebb az Észak-Kaukázusban látok. Ott se nagyot, de ezt a lehetőséget ott nem tudnám teljesen kizárni. Azt viszont látom, hogy igazán nem ez aggasztja Putyint és környezetét, sokkal inkább Ukrajna sikeressé válásának példája.

Ha az orosz-ukrán háború tudatában végignézünk Európán északtól kezdődően egészen délkeletig, akkor a következőt látjuk... Lehet kissé különböző arányokban, de Finnország, a három balti állam, Lengyelország, de részben még Románia lakossága is azt gondolja egy terjeszkedő orosz birodalomról, hogy az veszélyt jelent számukra. Szlovákiában és Magyarországon más a helyzet, de most összpontosítsunk az utóbbira. Az elmúlt 200 évben ugyanis a társadalomfejlődés számára kulcsfontosságú két magyar szabadságharcot vertek le a cári, illetőleg a szovjet hadseregek. Emellett két világháborúban is ilyen csapatok ellen küzdöttek a magyar honvédek, s számos rossz emléket őriz a magyar társadalom az 1949 és 1989 közti időszakról is. Gyakorlatilag minden adott ahhoz a magyar társadalom, ill. politika részéről, hogy hasonló elszántsággal és óvatossággal kezelje a jelenlegi orosz rezsim agresszivitását, mint pl. a lengyel nép. Mégsem ez történik. Miért?

Azt gondolom, hogy ha van a magyarországi jobboldali kormányzatnak figyelmet érdemlő teljesítménye, akkor ez mindenképpen ezek közé tartozik. Vagyis az, hogy sikerült a jobboldali szavazóközösséget, amely hagyományosan erős fenntartásokkal viszonyult mind a Szovjetunióhoz, mind Oroszországhoz, tudott ezen változtatni és képes volt körükben 180 fokos fordulatot elérni. Ehhez persze arra volt szükség, hogy a kormány propagandagépezet folyamatosan az ukránokat vegye célba, miközben Oroszországról, az agresszorról szinte soha nem hangzik el egyetlen bíráló megjegyzés sem. 

Oroszország státusza a magyarországi közmédiumokban hovatovább olyanná vált, mint a hallott emberé: akiről vagy jó hangzik el, vagy semmi. Tehát arról, hogy mi történik ténylegesen Oroszországban, a rezsim milyen módon próbálja átformálni a társadalmat, hogy milyen egyeltalán a mai Oroszországban élni, arról a magyar társadalomnak – egy viszonylag szűk réteget leszámítva – halvány fogalma sincs.

Azt azonban a kormánypropaganda nem tudta elérni, hogy Putyin népszerűvé váljon. Mit tett ebben a helyzetben? Megpróbálta az ukrán elnököt hasonlóan népszerűtlenné tenni. Ez viszont sikerült. Úgy látszik a magyar társadalom nagy része számára nincs jelentősége annak, hogy melyik ország az agresszor, és melyik az áldozat. Szomorú, de ez így van. 

Az azonban aligha lehet kétséges, hogy az a politika, amit az ukrajnai háború kapcsán a Fidesz képvisel semmilyen módon nem szolgálja a magyar politikai közösség nagy többségének érdekét. Ez vonatkozik a magyar-orosz gazdasági kapcsolatokra is, nem mintha ez a szatócs-szemlélet háborús időkben bármit is igazolni tudna. De azt azért szögezzük le, hogy 2008-ban volt a csúcson a magyar-orosz kereskedelmi kapcsolat. Akkor annak értéke megközelítette a 14 milliárd dollárt, amiből a magyar export csaknem 4 milliárd dollárt tett ki. A Fidesz-kormánynak ezt az eredményt – az állítólagos jó politikai kapcsolatok dacára – nemhogy megismételni, de még megközelíteni sem sikerült. Tehát hiába jár az Orbán-kormány a szövetségeseitől eltérő utakon és tart fenn szívélyes kapcsolatokat a putyini autokráciával – ettől nem nőtt a magyar export, nem jöttek létre új munkahelyek.