Oroszország útja a „rejtőzködő” birodalomig – interjú Sz. Bíró Zoltánnal (1. rész)

Mikortól beszélhetünk „birodalmiságról” az orosz történelemben?

1721-ben nyilvánítja birodalommá I. Péter az akkori Oroszországot, de a birodalmiság szerintem már jóval korábban, lényegében IV. Rettegett Iván korszakával elkezdődik. A kifejezés alatt azt a szerkezetet értem, hogy különböző etnikai és felekezeti közösségek kerülnek egy politikai felügyelet alá. Ez lényegében a 16. század derekától megvalósul a Moszkvai Nagyfejedelemség idején.

Két fontos dátumra érdemes hivatkozni: 1552-re, a Kazanyi Kánság és 1556-ra, az Asztrahányi Kánság, vagyis az Aranyhorda két utódkánságának a legyőzésére. Ekkortól indul el az a bő 150 éves időszak, amit a nagy, óriási ütemben történő területszerzések időszakának lehet tekinteni. A 17. század végére már a Csendes-óceánnál vannak. A 18. század második felében, II. Katalin alatt már Alaszkára is átlépnek.

Ez mind keleti terjeszkedés. Mi a helyzet a nyugati iránnyal?

A keleti irányú gyarapodás kiegészül, részben párhuzamosan, részben azt követően a déli, illetve a nyugati irányú területszerzéssel. I. Péter idején szerzik meg a mai Észtország és Lettország területét. A 18. század utolsó harmadában, párhuzamosan a lengyel területek többszöri felosztásával, Litvánia is orosz felügyelet alá kerül. 

Utolsó fontos mozzanatnak a negyedik lengyel felosztást szokás tekinteni, amikor a napóleoni háborúk végén újabb lengyelek lakta területek kerülnek az Orosz Birodalomhoz. A mai Moldovát, tehát a történeti Besszarábiát az 1812-es bukaresti békével szerzi meg Oroszország. Három évvel korábban pedig, ugyancsak a napóleoni háborúk részeként, a Svéd Királyságtól elcsatolják Finnországot.

A déli irány kapcsán elsősorban a Kaukázus jut az eszünkbe.

Az az expanzió elég érdekesen megy végbe, mert előbb kerül az Orosz Birodalom felügyelete alá a Kaukázus déli oldala, ahol ma a grúzok, az örmények és az azeriek élnek, mint a hegyvidék északi része. A déli oldal már a 18–19. század fordulóján az oroszoké lesz, míg az északi oldal csak egy hosszan elhúzódó háború végén, 1864-ben kerül Szentpétervár felügyelete alá. Az ott élők – az oroszokhoz hasonlóan ortodox oszétok kivételével – kicsi, ám felettébb harcias, felekezetüket tekintve szunnita közösségekhez tartoznak, akik kitartóan ellenállnak.

Jellemző, hogy amikor II. Katalin idején elérik a Kaukázus északi részét, ott a terjeszkedő birodalom egy erődvárost alapít. Ez nem más, mint a térségben ma is fontos szerepet betöltő Vlagyikavkaz, ami egyébként beszélő név: „urald a Kaukázust”. Ugyanez a Vlagyivosztok is: „urald a keletet”. Ezek tipikus erődvárosi elnevezések. 

Az orosz városfejlődés egyébként egészen más, mint az nyugat- vagy közép-európai. Ezek katonai vagy adminisztratív feladatot betöltő központok, és semmiféle olyan jogkövetkezmény nem jár velük – gondolok például az ott élők előjogaira vagy szabadságára –, mint ami a nyugati fejlődésből ismert.

Mikor volt a legnagyobb Oroszország területe?

1864-ben, amikor lezárul a Kaukázus északi oldalának megszerzése. Soha később nem lesz ekkora: 24 millió négyzetkilométert ölelt fel. Ám ez az állapot mindössze három évig tartott, mert 1867-ben eladták Alaszkát. A birodalom későbbi, közép-ázsiai terjeszkedése nem tudta kompenzálni ennek a viszonylag nagy észak-amerikai területnek az eladását.

Amit mind a mai napig nagyon bánnak…

Biztos így volt, különösen a Brezsnyev-korszakban, hiszen oda nagyon jól lehetett volna a múlt század hetvenes éveiben SS–20-as közepes hatótávolságú rakétákat telepíteni… 

De Alaszkát eladták, mert a krími háború oly mértékben megrendítette az orosz költségvetést, hogy kénytelenek voltak ezt megtenni. Ha ez akkor nem történik meg, talán megtették volna később, mert ennek a távoli vidéknek az irányítása – birodalmi keretek között tartása – olyan súlyos teherként nehezedett az orosz költségvetésre, hogy nagyon is észszerűnek tűnhetett a tőle való megválás. 

Egyébként nem ez volt az egyetlen példa, amikor az Orosz Birodalom korábban megszerzett területekről önszántából visszavonult. A mai Kína északnyugati része, Hszincsiang tartomány, ahol az ujgurok élnek, egy rövid ideig, a 19. század utolsó negyedében a közép-ázsiai orosz terjeszkedés nyomán átmenetileg orosz ellenőrzés alá kerül, de onnan is visszavonultak, mert a terület megtartása túlságosan költségesnek bizonyult.

Végül, az utolsó nagy területszerző időszak – amire nem szívesen emlékezik a putyini történetírás – 1939 és 1941 közé esik, amikor a Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradékának megfelelően a Szovjetunió megkapta a két világháború közti Lengyelország 51%-át, a három kis balti államot. Területeket szerzett Finnországtól is, ill. arra kényszerítette a román hatóságokat, hogy vonuljanak ki a történeti Besszarábiából. Ez több mint 400 ezer négyzetkilométernyi területi gyarapodást jelentett 1941. június 22-ig, a Szovjetunió megtámadásáig.

Vannak-e olyan történetileg állandó „birodalmi eszközök”, amelyekkel a cári orosz állam menedzselte a nem orosz népeket?

Nyilván különböző intenzitással, de az orosz nyelv terjesztése fontos eszköz volt. 

Amikor pedig a központi hatalom kiterjesztette a politikai felügyeletét, olyan intézményeket hozott létre – pl. a koronahatóságokat –, amelyekben lényegében csaknem kizárólag oroszok dolgoztak. Ez később annyiban finomult a szovjet korszakban, hogy minden tagköztársaságnak volt saját kommunista pártja – kivéve az orosznak –, és azokat a helyi szervezet központi bizottsága irányította, aminek az élén többnyire az adott etnikai közösséghez tartozó állt. Helyettese azonban szinte mindig orosz volt, ahogy a helyi állambiztonság – az NKVD, majd a KGB – első embere is. Vagyis azoknál az intézményeknél, ahol az ellenőrzés és a gyors reagálás elsődleges, ott a vezetők szinte mindig oroszok voltak. 

Ez azonban nem jelentette azt, hogy az ukránok, a balti németek, a grúzok vagy az örmények elől el lett volna zárva a birodalmi érvényesülés lehetősége. Ilyet sem az orosz birodalmi korszakra, sem a szovjet időszakra vonatkozóan nem lehet állítani. Ez persze nem volt igaz minden etnikai közösségre. Például az azeriek – akiket még a 20. század elején is hegyi tatároknak hívtak –, csak nagyon kivételes esetben tudtak birodalmi karriert befutni, mert síita muszlimok voltak. A szovjet években aztán az etnikai és felekezeti elem jelentősége háttérbe szorult, ami alól leginkább a zsidóság jelentett egyes időszakokban kivételt. 

Mindazonáltal azt semmiképpen nem állítanám, hogy a birodalmi periféria felügyelete – akár 1917 előtt, akár utána – kizárólag repressziók, megfélemlítés és nyílt erőszak révén valósult volna meg. Gyakran voltak ezek az eszközök dominánsak, de távolról sem kizárólagosak.

Mondjunk példát arra is, hogy egy-egy adott időszakban hogyan kezelték a birodalom társadalmi-kulturális sokszínűségét!

A 19. század Oroszországában nagyon világosan az alattvaló három típusát különböztetik meg. Vannak a „természetes alattvalók”, aztán az „idegenek”, „inorogyecek”, vagyis azok, akiket civilizációs okokból nem tudnak integrálni. Rájuk a birodalom általános szabályait nem tudják kiterjeszteni, ezért más normák vonatkoztak rájuk. Ezen a csoporton belül a kor jogi irodalma két alcsoportot különböztet meg: „keleti” és „nyugati” idegenekre osztja őket.

Előbbiek közé a sztyeppei kisnépeket, illetve a birodalom központjától keletre, délkeletre, főként Szibériában élő kis etnikai közösségek többségét sorolták. A „keleti” idegenek esetében nem egyszerűen felekezeti, hanem civilizációs különbségről volt szó, vagyis ahhoz, hogy „természetes alattvalókká” váljanak, nem volt elég az ortodox hitre való áttérés. Ezzel szemben a „nyugati idegennek” számító zsidók, ha kikeresztelkedtek, és áttértek az ortodoxiára, akkor eo ipso „természetes alattvalóvá” váltak. De ha ugyanezt megtette például egy kis sztyeppei nép képviselője, ő ettől még nem vált ilyenné, mert úgy érezték: civilizatorikusan nincs azoknak a képességeknek a birtokában, melyek lehetővé tennék, hogy ugyanazokat a szabályokat kövesse, mint a birodalom többi alattvalója.

A harmadik kategóriába a Finn Nagyhercegség területén élők tartoztak. Ott ugyanis számos olyan törvény volt hatályban és olyan intézmények működtek (a svéd uralom idejéből megörökölt és hatályban tartott alkotmány, a Szenátus és a Szejm alkotta kétkamarás parlament, saját költségvetés, 1860-tól saját pénznem, a márka, sőt 1878 és 1901 között még saját hadsereggel is rendelkezett a Nagyhercegség), amik a birodalom többi részén ismeretlenek voltak.

Nézzük meg kicsit jobban az állami erőszak kérdését! Viktor Bocsarov antropológus amolyan lapidáris módon összehasonlította a felvilágosodás után kialakuló nyugati politikai kultúrát az orosszal. Utóbbiról megállapította, hogy elengedhetetlen része az erőszak alkalmazása. Ezzel kapcsolatosan Andrzej Nowak lengyel történész közölt egy szemelvényt, mely szerint I. Miklós 1833-ban Paszkevicsnak arról írt: a lengyeleket erőszakkal, akaratuk ellenére kell boldoggá tenni.

A felvilágosodás volt az első olyan nagy nyugati szellemi irányzat, amely elért Oroszországba, de ez is csak receptíven történt. A felvilágosodásnak volt egy nagyon fontos fejleménye, amit ritkán emlegetünk. Akkor alakul ki az a korábban nem létező gondolat, hogy az uralkodóknak, a politikai hatalom gyakorlóinak az a feladatuk, hogy a politikai közösség egészének boldogulását szolgálják. Ezt az ideát osztotta II. Katalin is. Sokat tett annak érdekében, hogy a társadalom közös boldogulása megvalósuljon. Viszont rossz néven vette, ha önálló, autonóm társadalmi csoportok ebben az ügyben felléptek. Ez fontos különbség. 

Nyugaton elfogadták, hogy a társadalom boldogulásának előmozdítása nem uralkodói előjog. Fontos ugyan a szerepe, de nem kizárólagos. Ezzel szemben II. Katalin és utódai úgy gondolták, hogy a társadalom boldogulásának elősegítése csakis rájuk tartozik. Ebben az ügyben nincs teendője senki másnak. Nincs szükség sem egyletekre, sem klubokra, sem a társadalom bármilyen autonóm szerveződésére. 

Mindez arra utal, hogy az orosz uralkodó és környezete a felvilágosodás számos eszméjét átvette ugyan, de azt nem egy esetben korlátozottan tette. Az oroszországi felvilágosodásnak, ha volt is bármilyen eredeti gondolata, az nem a jogok és a szabadság kiterjesztésére, hanem annak keretek között tartására irányult.

Aztán a felvilágosodás után 60-70 évvel, az Európán végigsöprő 1848-as forradalmak újabb nagyon fontos felismeréshez segítették a nyugati politikai gondolkodást. A hatalmon lévők is belátták, hogy jobb kompromisszumkésznek mutatkozni, mintsem kizárólag az erőszakra hagyatkozni. A hatalom szempontjából sem az a legjobb megoldás, ha annak működtetése és a politikai közösség élete az erőszakon, illetve az attól való félelmen nyugszik. Hasznosabb ennél, ha a hatalom birtokosai tekintettel vannak az „alul lévők” érdekeire is. Ha nem hajlandók erre, azzal csak újabb forradalmakat provokálnak ki. Oroszországban azonban nem volt 1848-ban forradalom, úgyhogy a fenti felismerés sem született meg.

A lényeget tekintve ezt megelőzően miben más még az orosz társadalomfejlődés?

Eleve nem alakult ki a hű­bériség és az ahhoz kapcsolódó politikai gyakorlat. Amikor Nyugaton egy vazallus esküt tett a hűbérúrnak, akkor a tényleges egyenlőtlenségük az eskütétellel két jogaiban egyenlő ember megállapodásává vált. Az esküt fogadó az előtte térdre ereszkedő esküt tevőt magához emeli, mintegy szimbolikusan is kifejezésre juttatva, hogy megállapodásukkal jogilag egyenlővé váltak. 

Esküt ugyan a bojárok is tettek az orosz uralkodónak, de az utóbbinak soha nem jutott eszébe, hogy az esküt tevőt magához emelje, s ezzel kifejezze, hogy az eskütétel után mindkettőjükre a megállapodásukban rögzítettek vonatkoznak, vagyis nem egyoldalú kötelezettségvállalás született.

Nyugaton – bármennyire különböztek is a hűbérúr és a vazallus lehetőségei – egyikőjük sem volt kiszolgáltatva a másiknak, már csak azért sem, mert az egymásnak tett hűségesküt nemcsak a hűbérúr, de a hűbéres is felmondhatta. Ez volt a diffidáció intézménye. Ez a joghagyomány annak a feltételezésén és megengedésén alapult, hogy a hűbéri szerződést törvénytelenül a feudális felsőbbség is megszegheti. Mindez azonban teljesen ismeretlen volt az orosz fejlődésben.

A nyugati szabadságeszmének hasonlóan nagyon fontos forrásra, hogy a középkori nyugati ember legitim módon két hatalom – a spirituális/egyházi és a temporális/világi – uralma alatt él, amelyek kölcsönösen legitimnek tekintették egymást. Na most ott, ahol két értékrend van meg legitim módon, ott a kritikai öntudat is sokkal természetesebb módon alakul ki, mint ott, ahol ez a két hatalmiság nincs. 

Az orosz fejlődésben egyfajta szimbiózisban él a világi és az egyházi hatalom. Ahol eme két hatalom elválaszthatatlan egymástól, ott a kritikai készség olyan természetes módon, mint ahogyan Nyugaton létrejött, nem tud kialakulni. 

Visszatérve a hűbéri eskü kérdéséhez: az is jól látható, hogy Nyugaton, ahol kölcsönös kötelezettségvállalással járt az eskütétel, természetes módon alakult ki a független bíróságok iránti igény. Ha ugyanis a feudális hierarchiában elfoglalt helytől függetlenül kötelezettségek hárulnak mind a hűbérúrra, mind a vazallusra, akkor jogvita esetén természetes módon merül fel az igény egy olyan intézmény iránt, amely elfogulatlanul tud dönteni. Vagyis a konfliktusban lévők társadalmi státuszából nem következik, hogy kinek van igaza. A független bíróságok kialakulásának ez a fajta evolúciója hiányzik az orosz fejlődésből. A független bíróságok és maga a jogegyenlőség Oroszországban csak az 1864-es bírósági reformmal jön létre. Ám hiába teremti meg az igazságszolgáltatás átfogó reformja formálisan a jogegyenlőséget, a falvakban élő, nem sokkal korábban felszabadított egykori jobbágyok életét nem a jogegyenlőség formális keretei határozták meg, hanem az erős gyökereket eresztett szokásjog.

Eddig főleg a cári orosz birodalmiságról beszéltünk, ami 1917-ben megszűnt. De mi történt a birodalommal? Több politológus – például Mark Beissinger – is értekezik arról, hogy a Szovjetunió volt az első olyan „új típusú” birodalom, amely bizonyos módon „elrejtette” önnön természetét. A kérdésnek a jelenben is van tétje, mert mintha a putyini Oroszország is erre játszana: hogy tulajdonképpen nem birodalom.

Igen, merthogy Moszkva hivatalos retorikája tagadja, hogy Oroszország kolonizációs háborút folytat Ukrajna ellen. Furcsa is lenne, ha ezt bevallaná. De enélkül is jól látszik, hogy a már több mint három éve folyó háborúnak mi is a tényleges célja. 

Ami pedig a szovjet állammodellt illeti, valóban, van némi rejtőzködő jellege. Ez a korai szovjet fejlődés egyik legfontosabb, Lenin és Sztálin között kibontakozó vitájára vezethető vissza. Sztálin úgy gondolta, hogy a születőben lévő szovjet  államnak ugyan széleskörű autonómiákat kell biztosítania a nemzetiségi területeknek, de eközben nem szabad feladni a központosított hatalom eszméjét. Lenin viszont arra a következtetése jutott – amit ugyan nem mondott ki, de valószínűleg mégiscsak arra gondolhatott –, hogy a polgárháború és annak véres tapasztalatai olyan államkeret kialakítását követelik meg, amelyből formálisan hiányzik a szigorú centralizáltság, az egyközpontú birodalom reparálásának szándéka, helyette olyan föderatív szerkezetet kellene kialakítani, amely a lehető legkevésbé emlékeztet az egykori Orosz Birodalomra. Ez a szerkezet a szövetségi államot alkotó szovjet köztársaságoknak formálisan nagyfokú szabadságot biztosítana, benne a kiválás jogával. 

Ez a tétel nemcsak a Szovjetuniót megalapító 1922-es dokumentumban szerepel, de benne maradt az 1936-os sztálini, és az 1977-es brezsnyevi alkotmányban is. Mindez azt jelentette, hogy a Szovjetuniót alkotó szövetségi köztársaságoknak alkotmányban rögzített joga volt szabadon kiválni az államalakulatból. Ez a jog mindaddig nem jelentett problémát, amíg minden egyes tagköztársaságot ugyanannak a pártnak a tagjai irányítottak. Csak azok után vált ez a jog problémává, hogy a „birodalmi abroncs” szorítása Gorbacsov idején elkezdett gyengülni. A demokratizálódással párhuzamosan egyre több helyen merült fel a Moszkvától való távolodás, majd elszakadás igénye. Ebben a folyamatban a balti tagköztársaságok jártak élen. 1991 szeptemberében – röviddel a Gorbacsov elleni puccskísérlet után – el is érték a kiválásukat. Tehát ők még azelőtt hagyták el a Szovjetuniót, hogy az felbomlott volna.

Azt gondolom tehát, hogy a „rejtőzködés” problematikája erre a korai, 1920-as évekbeli vitára vezethető vissza. Lenin úgy érezte – és ilyen értelemben pragmatikusabb volt, mint Sztálin –, hogy ha a pártja politikai szövetségesekre akar találni, és nem akarja provokálni a hajdani birodalom perifériáján élőket, akkor ehhez nem elég a nyers erőszak, valmi olyasmit kell felkínálni, ami nem csak az oroszok számára lehet vonzó. 

A szovjet föderatív államkeretben tehát benne van a „rejtőzködés” mozzanata is. Ez az államkeret formálisan azt sugallta, hogy az azt alkotó tagköztársaságoknak nagyfokú szabadságot biztosít, miközben a valóság egészen más volt. Putyin ezért állíthatja azt – egyébként nem is teljesen alaptalanul –, hogy Lenin gyakorlatilag „aknákat” helyezett a Szovjetunió alá, s csak idő kérdése volt, hogy mikor robbannak fel.

Ha innen továbblépünk: mennyiben „rejtőzködő” birodalom a mostani orosz hatalmi architektúra?

Itt inkább „retorikai rejtőzködésről” beszélhetünk. Ebben a mostani háborús periódusban a globális Dél megnyerésének egyik fontos retorikai fordulata orosz részről az, hogy a Nyugattal szemben „mi” a dekolonizáció pártján vagyunk – miközben Oroszország lényegében egy kolonizáló háborút folytat. Tehát az orosz propaganda úgy próbálja megnyerni a globális Dél országait, hogy folyamatosan arra emlékezteti őket: nem mi voltunk azok, akik gyarmatosítottunk és megaláztunk benneteket, hanem a „politikai Nyugat” államai.

És ez a fajta „retorikai rejtőzködés”, úgy tűnik, nagyon sok tekintetben működik.

Működik, mert ezek a múltbeli sérelmek nagyon erősek nem egy afrikai vagy délkelet-ázsiai országban. De ezen túlmenően, a rejtőzködés másban is megmutatkozik. Oroszország másik, az alkotmányban is szereplő elnevezése: Oroszországi Föderáció. 

Vagyis az állam neve utal annak föderatív jellegére. Mindez azonban a legkevésbé sem tartja vissza Moszkvát attól, hogy minden autonómiát növelni próbáló törekvésben szecessziós szándékot lásson, és határozottan fellépjen ellene.

Etnikailag Oroszország egyébként sokkal egyneműbb, mint a Szovjetunió volt. Annak lakossága 1991 végén, a felbomláskor etnikailag úgy nézett ki, hogy a lakosság durván fele volt orosz, a másik felét kismillió különböző más etnikai csoport tette ki. Most megközelítőleg 81% az oroszok aránya, és a fennmaradó részen osztozik több mint 190 nemzetiség. Közülük még a legnagyobb, a tatár közösség lélekszáma sem éri el az 5 milliót, ami az összlakosság alig 3,6%-ának felel meg. Ha ránézünk Oroszország etnikai térképére, akkor azt látjuk, hogy kiválásra legfeljebb az Észak-Kaukázusban lenne esély, de Moszkva nagyon ügyel arra, hogy ott se legyen.

Ez továbbra is igaz?

Nem véletlen, hogy szinte mindent odaadnak a csecseneknek, akik nagyjából 1,7 millióan vannak. Ők alkotják Oroszország harmadik legnagyobb nemzetiségét. Ha valaki megkérdezi, hogy hol van Európa legmagasabb épülete, bátran rá lehet vágni, hogy Csecsenföldön. Hol van Európa legnagyobb mecsetje? Groznijban. Elképesztő, hogy mit meg nem ad Oroszország a lojalitás fenntartásáért.

A számuk alapján elvileg a tatárok lehetnének a legnagyobb kihívók, de ha ránézünk a térképre, akkor látjuk, hogy a területük ott van a Volga partján, Oroszország közepén. Nehéz elképzelni egy oroszországi tatár San Marinót... De hogy ez még véletlenül se történjen meg, úgy két éve radikálisan átszabták a tatár alkotmányt, s jogilag mindenféle akadályt gördítettek bármiféle szecessziós mozgás elé.