„Boldog karácsonyi ünnepeket, bácsikám, minden jót kívánok! – kiáltotta hirtelen egy vidám hang. A hang Scrooge unokaöccséé volt, aki oly észrevétlenül lépett be, hogy az öreg csak a mondókájára figyelt fel.
– Hagyjuk ezt a szamárságot – mondta mogorván. A fiatalember a fagyos ködben, úgy látszik, sietve jött, és úgy kimelegedett, hogy most kipirult arccal, csillogó szemmel állt az öreg előtt. Forró lehelete látható páraként lebegett csinos álla körül.
– De bácsikám, csak nem akarod azt mondani, hogy a karácsony szamárság. Ezt magad sem gondolod komolyan.
– De mennyire! Boldog karácsony! Tán te is boldog vagy? Mi okon? Mi jogon? Egy ilyen ágrólszakadt szerencsétlen flótás, aki szegény, mint a templom egere.
– Most megfogtalak – válaszolt a fiú még mindig incselkedő hangon –, ha a boldogság csak pénzkérdés volna, te igazán nem lehetnél ilyen mogorva és elégedetlen. – Scrooge nem sokat törte a fejét, hogy a fiúnak valami szellemes választ adjon, hanem egyszerűen csak legyintett:
– Hagyd már abba ezt a szamárságot.
– Ne mérgelődj, bátyám – mondta szelíden a fiú.
– Már hogyne mérgelődnék, mikor a világon annyi ostoba fickó jár-kel szabadon! Boldog karácsony! Már hogy az ördögbe lehet, mondjuk, a te számodra boldog? Boldogság talán, hogy egy csomó kiadásod van, és egy garasod sincs? Vagy hogy egy évvel idősebb lettél, és egy fillérrel sem gazdagabb? Hogy esztendőd mérlege csupa veszteség? [...]” (Charles Dickens: Karácsonyi ének)
Dickens töretlenül érvényes tanmeséjében végül a szőrösszívű Scrooge úr is meglágyul, adakozóvá válik. Ehhez az segíti, hogy érzelmek, emlékek és fantáziák törnek fel benne, s elvezetik ahhoz a belátáshoz, hogy a szeretet és az ajándékozás gesztusa mennyire fontos.
Manapság ha nem ennyire ridegen éljük is az életünket, mégis fontos volna, hogy belássuk: még ebben a rohanó életben is jó lenne megcsendesülve, jó érzésekkel eltelve nyugodtan eltölteni a három karácsonyi napot.
Nemrég mondta valaki, hogy „atyaég, már itt a karácsony? Most voltunk nyaralni!”. És ez a mondat nem ritka. Annyira gyors lett az élet, hogy az érzelmi megélés szintjén egymást érik az évszakok. De ez azzal is jár, hogy kapkodni kezdünk, nem a csendes várakozás, hanem a rohanós beszerző körutak lesznek a jellemzőek.
Ha olyan írásokat olvasunk, ahol a szerzők régi karácsonyokra emlékeznek vissza, majdnem mind azt taglalja, mennyire nyugodtak és másmilyenek voltak az ünnepek. Aki arra emlékszik, hogy anyukák állnak sorba a zöldségesnél, mert banán érkezett, és mennyire fantasztikus dolog volt a szaloncukor, az azt is felidézi, hogyan várta minden gyerek azt az estét, amikor megkapja AZ AJÁNDÉKOT. Ahogy ma ajándéközön árasztja el a fenyőfa alját, úgy válogathatunk a szaloncukrok tengerében is. Annak idején a gyerekek komoly kézügyességgel oldották meg, hogy a titokban megevett szaloncukor üres papírja úgy lógjon a fán, mintha még a tartalma benne volna, a bátrabbak helyettesítették is valami hasonló alakú dologgal.
Mindezek a régi történések megváltoztak a fogyasztói társadalom eljövetelével, s ez azt is jelenti, hogy amikor ajándékdömping áraszt el, tudni kellene kontrollt gyakorolni, hogy ne vesszen el az öröm és a vágyakozás.
Rohanások és az „elfelejtettem megvenni” réme
Mintha forgatókönyv alapján menne, úgy működik ilyenkor mindenki. Az utolsó pillanatban kigondolt ajándékok és a „mindegy, akkor megveszem neki ezt” helyettesítő akciók képesek lecsupaszítani az ünnepi készülődést olyan három nappá, amely valójában ámokfutásra hasonlít.
„Egész életünk, legalábbis ha rendszeres keretek között zajlik, pusztán szokásaink halmaza – olvashatjuk Charles Duhigg A szokás hatalma című kötetében. A Duke Egyetem egyik kutatójának 2006-ban közzétett tanulmánya megállapította, hogy mindennapi tevékenységünk több mint 40%-a nem tényleges döntéseken, hanem szokásainkon alapul.”
Mit jelent ez? Ha elég sok olyan évünk van, amelyet hajtásban és szorongással vegyes kapkodásban szervezünk, és utólag pihegve állapítjuk meg, hogy „jól van, ezt is megoldottuk!”, akkor nem csoda, ha ebbe a kategóriába az ünnepeink is belecsúsznak. Azonban jó lenne arra vigyázni, hogy a karácsony ne váljon olyan projektté, amelyet sikeresen kell véghezvinni annak ellenére, hogy szigorú időkeret jellemzi, vagyis nem tologatható. Elkerülni ezt az érzést elég nehéz, különösen azért, mert az élet összes teendője valahogy mindig összezsúfolódik, és egyszer csak eljön a december 21., amikor mindenki feljajdul: „még nem vettem semmit!”, „nem is tudtam foglalkozni vele...”
Olvashatunk néha olyan bölcs tanácsokat, hogy az okosak már augusztusban megvesznek minden ajándékot. De az üzletek utolsó perces tolongásában valahogy nem érződik, hogy ők volnának többségben. És talán nem is ez volna a lényeg.
Nem az ajándékvásárlás, hanem a nyugalom és a szeretet, ami örömöt ad a rákészüléskor, és jót tesz még akkor is, amikor egy háziasszony a hatodik süteményt süti izzadva a konyhában.
Változtatni a szokásainkon
A karácsonyra is igaz, hogy minden résztvevő maga is komponálja a történéseket, tudattalanul rákészül, és mindent megtesz azért, hogy pontról pontra az elképzeltekhez tartsa magát. Ebből áll össze a „szokás” melyen olykor úgy tűnik, lehetetlen változtatni.
Amikor a két ünnep között valaki megállapítja, hogy rémes volt, hogy már megint ez történt, akkor valójában úgy gondolkodik, mintha nem is ő alakította volna így, hanem valahogy mindig ez történne. Ha képesek vagyunk belátni, hogy ajándékvásárlásaink valójában sokszor a tudattalan bűntudat, a tudattalan agresszió vagy az eltávolodás kompenzációs lehetőségei, már nagyot lépünk előre. Amikor végigvesszük, hogy kinek mit is ajándékoznánk szívesen, és azt látjuk, hogy a sokadik dolgot vesszük valakinek, akkor érdemes megállni egy pillanatra: miért akarunk túlajándékozni? És miért akarunk „túl lenni rajta”? Ezek az érzelmi mozgatórugók jól felfedezhetők ilyenkor.
Ha a tudattalan családi forgatókönyvet követjük, még azt is átalakíthatjuk, hogyha idejében jelezzük, és szerzünk egy koalíciós partnert magunk mellé. Amikor már ketten mondjuk egy családban, hogy nem így akarjuk csinálni, inkább nyugalmat és békét szeretnénk, vagy közös sütéseket, akkor erre rákészülhetünk. Nyilván nem fog azonnal menni az átalakítás, de már az is jó érzés, ha nekifogunk.
A fogyasztói társadalom arra buzdít, hogy vásárolj, amennyit csak tudsz, elérhető a „kis luxus” és az általa közvetített életérzés. Ám a valóság az, hogy a megvásárolt életérzés nem a sajátunk.
A sajátunkat a családtagjainkkal kell közösen megalkotni, és ebbe az ünnepek megélésének élménye is beletartozik. Ha csak emlékeinkben élnek azok a gyerekkori karácsonyok, amikor várva vártunk arra, hogy valami különleges történjen, akkor ezt felnőttként is érdemes megalkotnunk.
A különlegesség nem az ajándékból jön majd, hanem az érzelmekből, azokból, amelyeket akkor élünk át, ha magunk is élvezzük a meghitt perceket, és közben nem arra gondolunk: „Ajjaj, még meg is kell teríteni, be se csomagoltam mindent, és szalad az egész lakás...”
Tari Annamária
A szerző pszichoanalitikus
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.