Tovább az európai úton

Az eredmény valóban egy hajszálon múlott, s az örömujjongást mellőzve inkább konstatálhatjuk: Szerbia valóban komoly esélyt teremtett önmaga számára, hogy kiharcolja helyét a civilizált országok táborában. Látni kell ugyanakkor, hogy az ország teljességgel megosztott, hasonlóképpen: a radikálisok előretörése most a legkifejezettebb. Egy esetleges parlamenti választáson a Szerb Radikális Párt (SZRP) ez idő tájt megközelítőleg 40 százalékos támogatottságra számíthat. Nyilván ez késztette Tadicsot is a választások éjszakáján annak bejelentésére, hogy a legrövidebb időn belül találkozni kíván az SZRP elnökével, Tomiszlav Nikoliccsal. Talán még korai megpendíteni, de az ország szempontjából igen fontos lenne, ha az említett párt a nemzeti radikalizmus helyett a szociális témákat tűzné zászlajára (ennek bizonyos jelei a mostani kampány során már megmutatkoztak). Tény ugyanis, hogy az új formátummal fellépő Nikolics – a két héttel ezelőtti első forduló győztese – az itteni közéletben immár megkerülhetetlen tényező. (A szavazatok 47,9 százalékát kapta, Tadics pedig 50,5-öt.)

Ha némi derűvel elemeznénk a történteket, akár azt is állíthatnánk, hogy – sakknyelven szólva – most vasárnap voltaképpen remi született, magyar előnnyel. Ha ugyanis a Magyar Koalíció mögé felsorakozó itteni magyarság ezúttal is „hozta” a maga százezer szavazatát, s ehhez még hozzáadjuk a horvátok, bosnyákok és más itt élő kisebbségek voksait, akkor e számítás szerint a „szerb döntetlent” a nemzetiségek szavazatai billentették át Európa felé. A magyar körzetekben Tadics fergeteges győzelmet aratott, s ez nyilván kellő alap az esedékes tárgyalásokon, miként az sem mellékes, hogy a régi-új államfő a segítők felsorolásában Belgrád kellős közepén név szerint is megemlítette Pásztor Istvánt. Különösebb illúziókra ez persze még nem jogosítana fel, a Magyar Koalíció esélyét – amennyiben a három párt szövetsége tartós marad – mindenekelőtt a tartományi hatalmi struktúrában, valamint a májusban esedékes helyhatósági választásokon való jó szereplésben kell keresnünk.

Végül: két komoly dilemmát kellene rendezni az elkövetkező néhány hétben. Nem világos ugyanis, hogy milyen mértékben gyöngült meg a jelenlegi miniszterelnök pártjának, a Szerbiai Demokrata Pártnak (SZDP) a tekintélye. A kampány második szakaszában ugyanis Kostunica semleges maradt, vagyis közvetlenül nem támogatta a kormányzásban koalíciós partnerét. Ezzel ugyan csak Tadics járt jól, mert így olyanok is rászavazhattak, akiket amúgy a Kostunica-féle partnerség talán elriasztott volna. Egyes vélemények szerint a miniszterelnök most azzal tenne jószolgálatot, ha lemondana, ennek azonban csekély a valószínűsége (bár nem kizárt). Az viszont világos, hogy a DP-nek (és magának Tadicsnak is) az eddiginél markánsabb politizálást kell folytatnia, mert a radikálisok felerősödése éppen az SZDP-vel való (a folyamatokat lassító) kompromisszumok révén vált lehetségessé. Az igazán fontos kérdés azonban jelen pillanatban az, hogy mit lép Európa. Egyes helyzetelemzők szerint legfeljebb két héten belül le kell zárni a koszovói ügyet (elismerve a déli tartomány függetlenségét), nyomban azt követően pedig megadni a szerbiai állampolgárok számára a vízummentességet. A koszovói időhúzás ugyanis nem csak felesleges, hanem ezúttal veszélyes is, mert nehezen ellenőrizhető belső forrongásokhoz vezethet. E fájdalmas műtéten egyszerűen mielőbb át kell esni, mielőtt a Tadics győzelmében rejlő lehetőségek szertefoszlanának.