Hagyománnyal átszőtt népviselet

Egy rózsakapun keresztül lépek be Méhes Kata kertjébe. A levendulákkal szegélyezett tövek éber lilán sorakoznak, őrt állva a kártevő tetvek előtt. Kata kedvesen invitál, bár még soha nem találkoztunk. Átlépve otthona küszöbét, a bútorok is rám köszönnek és mesélnek, egyik a lepergő festék alól kikandikáló erezetével, a másik fogantyújának kézhez simuló formájával, majd néhány kellemes gyerekkori, illetve néptáncos emlék felidézése, és pár kocka meggyes sütemény után Kata érdekességképp kitárja nekem apósának örökségét, egy régi fa ruhásszerkény jobb ajtószárnyát, ahol azt a ceruzával írt feliratot olvasom, hogy Mariskám született 1897. augusztus 16-án, a Zaltim született 1900. április 3-án, majd azt, hogy a disznó meggörgött 1904. október 14. „A kan disznó megtermékenyíti a kocát” – jegyezte meg mosolyogva Méhes Kata, majd hozzátette, hogy akkoriban minden számukra fontos eseményt ide jegyeztek fel, a szekrényajtók belső felére. Ezeket őrzi ma is az az életterük közepén álló kétajtós szekrény: a legfontosabb, legörömtelibb, vagy épp legfájóbb családi emlékeket. A legújabb feljegyzések már saját gyermekei születéséről tanúskodnak, de Kata nemcsak így örökíti meg a múlt jeles pillanatait, hanem a varrógépével és élőszóval is.

Azért jöttem, hogy a népviseletekről kérdezzem, mégis már az első percekben az emberi kötődések fontosságánál tartunk. Szavain érződik, hogy életük, megélt jelenük a múlt értékeinek őrzése által nyer valódi értelmet.

Az örökség

Méhes, születési nevén Horkay Kata pedagógus szülei mellett cseperedett fel Kisbáriban, a Tőketerebesi járásban és Alsóláncon, Kassa-vidéken. A faluban a papot, a tanítókat is nagy tisztelet övezte. Aktívan részt vettek a település életében. Éneklő-, folklór- és színjátszó csoportot vezettek.

„A tanítói lakásban laktunk Alsóláncon, ami egy udvarban volt az iskolával és a templommal. A próbákra a szüleim vittek magukkal, és valahogy a mai napig vissza tudok emlékezni azokra a dalokra, amiket még kisgyermek koromban hallottam tőlük, miközben kúsztam-másztam az asztalok alatt vagy éppen rajzolgattam”

 – kezdi történetét Méhes Kata, amikor mozgalmas életének kezdetéről kérdezem. Szülei két helyen tanítottak, így ez költözéssel járt. Ez az „úton lét” vonul végig teljes eddigi életén. Később azt is megtudtam, hogy édesanyja egy mentőben adott neki életet, miközben a kórházba tartottak és útközben, egy tanyán, a Holló tanyán álltak meg vízért, hogy meg tudják őt mosdatni. A középiskola elvégzése után maga is többször munkahelyet és lakhelyet váltott, Kelet-Szlovákiából Nyugat-Szlovákiába költözött. Szülei kétkedve fogadták döntését, de végül beletörődtek. Lányukat mindvégig a néptánc szeretete ösztönözte és hajtotta az újabb lehetőségek felé. 

„Alig fértem a bőrömbe, alig vártam, hogy befejezzem a középiskolát és együttesben táncolhassak én is, mint a nővérem. Akkoriban nem voltak még gyermekegyüttesek. Kétszer jutottam el táncházba a középiskola alatt, oda is csak felügyelettel”

 – emlékezett vissza.

Lelkiismeretes óvónő

Az óvónőképzőt Losoncon végezte el, ahol az iskolai éneklőcsoportban énekelt Gál Ildikó vezetésével. Majd visszaköltözött a Kassai járásba, ahol egy szlovák nyelvű óvodában kezdett el dolgozni. A helyiek, így a gyerekek is tájszólással beszéltek és már akkor is érdekelték a nagy „tót szoknyás” asszonyok, ahogy akkor hívták őket. A helyiek ott katolikus vallásúak, erősen tartották hagyományaikat és viseletben jártak. Katát már ekkor elkezdték érdekelni a különleges szoknyák, a jellegzetes viseletek. 

„Már az óvodában igyekeztem bevinni a gyerekek életébe a népi mondókákat, játékokat, az énekeket és a jeles napokat, ünnepi szokásokat, ami sikerült is. Ebben a szlovák óvodában másfél évet töltöttem el. Korábban nem volt jellemző, hogy a néprajz bekerüljön az óvodába, ma ezt már szerencsére sok óvoda fontosnak tartja. A néprajzi ismeretek, a népi játékok, mondókák, énekek, mesék a múltunk. Kötelessége lenne minden óvónőnek ismerni ezeket, hogy rajtuk keresztül adják át a kezdeti tudást. Ma is dolgozunk ezen, képzéseket tartunk pedagógusoknak”

 – emeli ki.

Míg a szlovák óvodában dolgozott, Kassára járt be táncolni a Richtarcsík Mihály és Furik Rita által vezetett együttesbe, az Új Nemzedékbe, majd miután a pozsonyi Ifjú Szivek táncegyüttes vezetését az akkori ugyancsak pozsonyi Szőttes táncegyüttes vezetője vette át, a kassai vezetőket kérték fel a Szőttes vezetésére. Richtarcsík Mihály és Furik Rita megkérdezte a kassaiakat, hogy szeretne-e valaki velük tartani. Horkay Kata a jelentkezők között volt és állását maga mögött hagyva Pozsonyba költözött, ahol ugyancsak egy óvodában helyezkedett el. Itt a fővárosi elit gyermekeivel foglalkozott teljesen más körülmények között, népszerű színészek, rendezők, ismert emberek csemetéivel. Majd folyamatosan kérvényezte, hogy átkerülhessen a pozsonyi magyar óvodába, ami sikerült is. Itt is ugyanazt tette, mint az eddigi óvodákban, csak már magyar nyelven. A Szőttes Néptáncegyüttesben öt intenzív, próbákkal, utazásokkal teli évet töltött el és közben egy gyerekcsoporthoz járt néptáncot oktatni Reicher Richárddal Félbe.

Családalapítás

Táncos karrierje során bejárta a világot, legmesszebbi útja Ausztráliába vezette, ahol háromszor is járt. Első alkalommal Hégli Dusannal, a Szőttesből és az Ifjú Szivekből ismert táncossal, későbbi vezetővel, majd utána kétszer Oláh Attilával, azaz Nyuszival, a Csallóközi Néptáncegyüttes vezetőivel oktattak közösen néptáncot a Tükrös zenekar kíséretében. Még Pozsonyban, a Szőttesben ismerkedett meg későbbi férjével, Méhes Józseffel, akiből később technikus lett az együttesnél. Miután a komáromi székhelyű cége megszüntette pozsonyi kirendeltségét, ők is a költözés mellett döntöttek. A komáromi évek alatt az egykori Hajós Néptáncegyüttesbe járt heti két alkalommal és közben a helyi Komáromi Művészeti Alapiskolában helyezkedett el, miközben elvégezte a budapesti Magyar Táncművészeti Egyetemet és a soproni Óvónőképző Főiskolát. A művészeti alapiskolában több mint 10 évig tanított, majd Korpás Györggyel együtt megalapította első gyermek-néptáncegyüttesét Pihegő néven, amit később Szlama Lászlóval vezetett. Nagyon jó kapcsolat alakult ki a szülőkkel is. Gyakorta voltak edzőtáboraik, illetve ahogy ők mondják, összpontosítások, ahol a tánc mellett kézműves foglalkozásokat is tartott, de volt olyan is, hogy együtt főztek, sütöttek, sőt, varrtak is Kata lakásában.

Később Ácson és Tatán is dolgozott a Kenderke Alapfokú Művészeti Iskolában. Majd gyermekei megszületése után a Pötörke Népművészeti Egyesületben, a Monostori Alapiskolában és Óvodában, a Kistáltos Óvodában, az Udvardi Alapiskolában, valamint Besenyőn volt óraadó tanár. Ezalatt az idő alatt rengeteg koreográfiát készített a gyerek- és felnőttegyütteseknek egyaránt.

Gyűjtés

Még a 80-as évek elején kezdték el járni a vidéket néptáncos kollégáikkal, anyagokat gyűjtöttek. Voltak, akiket a zene, a tánc és volt ő, akit a tánc mellett a viseletek érdekeltek. 

„A gyűjtések során értelmet nyert a tánc, a zene és a viselet kapcsolódása, kezdtem egyben látni a dolgokat és igényem is lett erre. Mindig is a tánc volt a domináns számomra, de időközben egyre fontosabbak lettek a néprajzi vonatkozások is”

 – emlékezett vissza. Szokásává vált, hogy fellépéseik során sétát tegyen a településeken, megfigyelte az utcákat, a házakat, a templomokat, és ha tehette, beszélgetett a helyiekkel. 

„Soha nem a konkrét tárgy vonzott a viseletek gyűjtésénél, hanem az emberek, akikhez az kötődött. Eszembe jut róla az a néni, az ő arca, vagy éppen egy vicces történet. Ottléteink alatt közel kerültünk egymáshoz, ha tehetem, azóta is látogatom őket, már aki él még, aki pedig elköltözött az égiekhez, a sírjához megyek. Sokan beengedtek magukhoz, a legtöbbjükkel megmaradt ez a közvetlen, jó viszony. Sok népviseletet gyűjtöttem együtteseknek is, például Zoboralján és Kelet-Szlovákiában is, ezekből rendeztünk kiállítást is. Eleinte csak egy-egy darabot hoztam el, azokat megtartottam magamnak és hordtam is őket. Annyira más ilyen öltözetet hordani. A vásárolt, gyári ruhák sokkal személytelenebbek. Akár ajándékozták, akár megvettem tőlük, ezek mögött nagy munka van, nagy kincsek ezek számunkra és szeretettel adták nekem. Amikor Pozsonyban laktam, akkor is ezekben jártam, voltak negatív élményeim, de mindig megnéztek benne. Ma már csak zsűrizéskor és tanítás során veszek fel ilyen viseletet”

 – osztotta meg.

Egyszerű viselet

„A varrásba is csak úgy belecsöppentem. A Szőttesben Furik Rita kezdett el foglalkozni a jelmezekkel, akkor a régi kosztümöket díszítettük fel. Ekkor még csak kisebb jelzés volt az öltözeteken arra utalva, hogy milyen vidék viselete volt. De ő sokkal archaikusabban szerette volna látni őket, mi pedig segédkeztünk ebben. Például felflittereztük a mellényeket a megfelelő tájegység szerint, vagy rávarrtunk valamit kézzel. Ekkor még nem volt varrógépem. Később pedig a Hajós együttesen belül Ribiszke barátnőm, Apa Renáta engem is bevont a varrásba, és egy idő után már együtteseknek készítettünk viseleteket. Később aztán önállósultam, majd Molnár Tímeával dolgoztam együtt. Jelenleg újra egyedül varrok”

 – emlékezett vissza Méhes Kata.

Egy mai fellépőruha kinézete mindig attól függ, hogy az együtt­es­vezető milyen vidék táncát viszi színpadra. A gyerekcsoportok ve­zetői többnyire olyan öltözetet kérnek, ami általános, amit többféle tánchoz is felvehetnek.

„A hagyományos táncban inkább az egyszerűbb kartonanyagok voltak használatban. Régen ezek egyszerűen voltak díszítve, ahogy az otthoni öltözetek is. Amit manapság a színpadon látunk, a nagyon szépen díszített ruhák, azok mind-mind templomi, ünnepi ruhák voltak”

 – jegyezte meg.

Különleges jellemzők

Ha egy-egy tájegységre jellemző konkrét motívumokat keresünk, akkor a martosi viseletben például a kék szín dominál és a sok hímzett szalag. A 19. század végi vízszabályozás jólétet teremtett a falusiak között, ezért már ők is több mindent megengedhettek maguknak. Ha jobban utánajárunk a martosi viseletnek, akkor kiderül, hogy ott korábban a fehérvászon anyag volt a domináns, csakúgy, mint a környékbeli öt másik faluban is, amit otthon szőttek. Volt olyan vidék, ahol azt mondták, egy ökör ára volt egy rend ruha. Ellentmondó kicsit, mert a legszegényebb családoknak is megvolt az öltözetük. Ám ők az utolsó fillérjüket rakták félre, hogy nekik is legyen meg az, amit szerettek volna. Bár általában saját maguk készítették el a ruháikat.

Kalotaszegre jellemző az erősen díszített, nagyon gyöngyös öltözet, erős, virágos, például rózsás szoknyákkal. A díszes, gyöngyös párta, ami a szüzesség jelképe és a női viselet ünnepi darabja volt, konfirmálástól a lakodalomig viselték. Méhes Kata nem bánja, hogy ma már az ünnepi viseletekben táncolnak színpadon is, hiszen legalább ott megjelennek ezek a korabeli öltözeteink. Gyűjtései során mesélték neki, hogy ezeket a legszebb ruháikat nem is volt módjuk tisztítani, nem lehetett őket kimosni. Például a templomból azonnal haza kellett menniük, hogy levegyék és csak átöltözve mehettek a táncba.

A varrás

Első komolyabb kihívása az első gyerektáncegyütteseihez köthető, amikor maga varrta meg a gyerekek fellépőruháit. Később lett segítsége ebben. Az öltözetek elkészítése nagyon időigényes feladat, a szabás után ugyanis még kerek 6 óra varrás kell egyhuzamban, például egy fiúingnél, még egy gyakorlott kéznek is, hogy elkészüljön vele. 

„Az is fontos, hogy kinek készül. Amikor szabad kezet kapok, akkor a méretek mellett azt is feljegyzem magamnak, hogy milyen színű a táncos haja, milyen temperamentumú, cserfesebb vagy nem, vagy éppen mennyire domináns, van e szólószerepe a koreográfiában. Ezek jó támpontok a színek, formák és a díszítőelemek kiválasztásakor”

 – mondta el Méhes Kata, akit éppen az utóbbi hetekben kérték fel arra, hogy egy viseletvarró tanfolyam keretében adja át tudását. Ez a képzés jelenleg még szervezés alatt van.

A szlovák együtteseknek is többnyire megvan a maguk varrónője, akivel viseleteket varratnak, de nemrégiben ő is készített fellépő ruhát szlovák táncosoknak. 

„A pozsonyi Kumšt Néptáncegyüttesnek varrtam palatkai, erdélyi viseletet. Egy magyar koreográfus készítette nekik a tánckoreográfát. Ez kellene, hogy példaértékű legyen a mai politikusoknak, hogy lássák azt, a kultúra mennyire átszövi társadalmunkat és békességben is milyen szépen meg lehet oldani a dolgokat, tudunk örülni egymásnak, egymás értékeinek”

 – hangsúlyozza a szakember.

A jövő pedagógusai

Magánvállalkozóként főbb tevékenysége jelenleg a viseletek varrása. Komáromban hosszú évekig vezetett játszóházat a RÉV-ben, a Magyar Kultúra Házában, amivel csak az utóbbi évben hagyott fel. 

„Itt mesét mondtam a gyerekeknek, kézműveskedtünk, vagy a népszokásokkal foglalkoztunk, játszottunk, táncoltunk. Kézműveskedést még itt-ott elvállalok, egy-egy ünnep előtt. Mellette egyetemen is tanítok. Immáron ötödik éve a szlovákiai Hagyományok Háza Hálózat egyik oktatója vagyok a Nyitrai Egyetemen és C kategóriás kötelezően választható tantárgyakat viszek. Többedmagammal tanítunk itt, egymás között osztjuk szét a szemesztereket, néprajzi alapismereteket, jeles napokat, ünnepi szokásokat, népi játékokat, énekeket vagy kézművességet oktatunk”

 – mondta el az alkotó.

A játékoknál például tudjuk, hogy melyik hogyan fejleszti a gyerekeket, de a játék összes típusát átveszik a hallgatókkal és el is játszatják őket velük, ami a legfontosabb célja a képzésnek. Szeretnék, ha maguk is megtapasztalnák – ha eddig még nem volt alkalmuk rá –, hogy milyen az, amikor egy gyerek ilyen játékot játszik, mit érez benne. Fontosnak tartja, hogy felkészültek legyenek a jövendőbeli pedagógusok és sok játék legyen a tarisznyájukban. A párválasztó körjátékot előszeretettel játsszák a gyerekekkel az óvodákban, de megbeszélik a hallgatókkal, hogy régen ez nem ennek a korosztálynak a játéka volt, ezért nem működik jól a párválasztó része. Barátokat választanak, nem egy másik nemű gyermeket. Párválasztó játékot korábban a kamaszok körében játszottak, mert ekkorra már kialakultak a nemek közti különbségek, komolyabban érdeklődtek egymás iránt, amit játékos formában tudattak. Ezeken a kurzusokon sok módszertani tanáccsal látják el őket.

Körbeveszi a hit

A korabeli jeles napokat és ünnepeket a vallási szokások határozták meg. Méhes Kata, ahogy saját hétköznapjaiba is, munkájába is beleszövi a hitét, legyen szó oktatásról vagy varrásról. 

„Eleinte, a szocializmus idejében az én szüleim is féltek, titkokban konfirmáltam otthon, mert nem járhattunk templomba. Szüleim elvesztették volna az állásukat. Apai nagyapám pap volt, az anyai oldalon pedig kántortanító. Gyerekkoromban, amikor az emberek bementek és a templom ajtaját becsukták, édesanyámmal besettenkedtünk az »előszobába«, hogy hallgathassuk az istentiszteletet, vagy elmentünk busszal 3-4 faluval távolabb a nővéremmel”

 – emlékszik vissza egyik meghatározó élményére. Kiemelte, hogy a szocializmus ideje alatt mindenről lehántották a vallást. A néptáncból lett tánc, lett zene, lett ének, mindegyik külön-külön. Már óvónőként is azon fáradozott, hogy mindezeket újra összehozza.

Méhes Kata férjével, Méhes Józseffel és két fiával Keszegfalván él és a református egyházközösséget látogatják. Fiai, Méhes Mihály népzenész, Méhes Gergely pedig néptáncos, népzenész és gyermekszínész.

A hit összetart, vallja Méhes Kata, aki búcsúzóul egy kis csokor levendulát nyom a kezembe, aminek illata belengi az autóm utasterét. Visszacsöppenve a saját jelenembe, rajzolódik ki előttem legfontosabb üzenete: ne szűnjünk meg kapcsolódni egymáshoz, mert ez jelenti a valódi értéket.