55 éve alapították a Szőttes Kamara Néptáncegyüttest

A kezdetek

„Pozsonyban 1969 őszén Quittner János koreográfus és Petöcz Sárszögi Csilla, a Népművelési Intézet dolgozója megszólított néhány fiatalt, akik addig az Ifjú Szivek, valamint a Csallóközi Néptáncegyüttes tagjai voltak, hogy járjanak el táncolni. Quittner János a Csemadok Központi Bizottságának volt akkor az alkalmazottja, így hát annak a nagytermében egy zongorista kíséretében ezzel a vegyes társasággal kezdte betanítani saját koreográfiáit”

 – osztotta meg emlékeit lapunkkal a házaspár. A társaság nagyon gyorsan sajátította el az anyagot, így néhány hónap alatt már 5-6 előadásra volt képes. Zenekaruk és viseletük sem volt, így hát kölcsön kapott ruhákban, zongora kíséretével mutatták be első műsorukat.

Ezzel a nem várt eredménnyel elérték, hogy a Csemadok szerződtesse a vásárúti Vontszemű Jánost és zenekarát. Innen számolhatjuk a Szőttes történetét. Ezen az első fellépésen Petőcz Sárszögi Csilla, Gál Éva, Varga Mária, Bungyi Zsóka, Donáth Daniella és Lelovics Anna szerepelt. A férfi részleget Quittner János mellett Csóka Imre, Gútay László, Sebök Géza és Banyák Gyula képezték. Gál György a katonai szolgálat letöltése után csatlakozott a csapathoz. Ág Tibor művészeti vezetése alatt elsődleges céljuk a magyar paraszti tánc- és zenekultúra művelése volt. Az új együttes kis létszámának az volt az előnye, hogy kis kultúrházakban is tudták őket szerepeltetni. Már 1970-ben bejárták az egész magyarlakta vidéket a Csallóköztől egész Királyhelmecig.

„Kezdettől fogva olyan stílusban vittük színpadra a magyar népművészet dalait és táncait, hogy nemcsak a magyar közönség, hanem az itteni szlovák szakma is felfigyelt ránk. Megjelentek cikkek neves kritikusoktól, folkloristáktól, akik pozitívan értékelték a produkciókat. Az eredménye az lett, hogy meghívást kaptunk még a nemzetközileg elismert folklórfesztiválra a morvaországi Strážnice gyönyörű parkjába is, ahol osztatlan sikert arattunk”

 – osztotta meg lapunkkal Gál György és Gál Éva.

Az aprók

Gál Éva 1977-ben alapította meg az Apró Szőttest, később Katonáné Straňovský Ágota, Horváth Mária, Mogyorósi Erzsébet és Bottlik Ágota vezette a csoportot. A kilencvenes évek elején Furik Rita vette át a gyerekek tanítását. 

„Megkérdeztem Quittner Jánost, támogatná-e egy gyerekcsoport indítását. Miután megkaptam a pozitív választ, a nevet is hamar kitaláltam. Ekkor futott a tévében vasárnaponként az »Aprók tánca« című magyar zenés produkció, aminek a neve nagyon megtetszett, így lett a nevünk Apró Szőttes. Hamar sikeresek lettünk, sorra nyertük a néptáncversenyeket és sokan megismertek minket. Majd egymás után alakultak az »Apró« nevű tánccsoportok, mint például Apró Bodrogközi”

 – emlékezett vissza Gál Éva, aki később Budapesten végzett egy csoportvezetői tanfolyamot. Ekkoriban a Duna utcai iskolában dolgozott bérelszámolóként és könyvelőként, az intézmény igazgatójának is tetszett a gyermektánccsoport ötlete. Először az iskola tornatermében terelték össze az ifjú táncosokat, majd amikor már jóval többen lettek, a Szőttes próbatermében, a Csemadok épületében próbáltak. Hozzátette, hogy már akkoriban is nehéz volt a fiútáncosokat megtalálni, mert sok fiú sportolt. A gyerekek oktatása énektanulással kezdődött, és amikor ez már jól ment, akkor tanulták meg hozzá a táncot.

Ess, eső!

Az Apró Szőttes a felnőtt Szőtteshez hasonlóan ugyancsak sikeres volt. Már az első években sok fellépésük volt és olyan megmérettetéseik is, ahol a zsűritagok sorra elismerték tudásukat. Egyik legemlékezetesebb élményük az volt, amikor Gombaszögre utaztak busszal fellépni. Két tanítónő kísérte el őket. Egyiküknek Vígtelkén, egy Gombaszög melletti településen élt az édesanyja, akihez vendégségbe volt hivatalos az egész csapat. A rossz idő miatt nem tudtak jól haladni, ezért odatelefonáltak Vígtelkére, hogy megállhatnának-e ott még az előadás előtt. Persze, szeretettel várták őket, zsíros kenyérrel és teával készültek, a gyerekek remekül szórakoztak, de az időjárás csak nem enyhült, úgy zuhogott az eső, mintha dézsából öntötték volna. Miután végre elállt és továbbindultak Gombaszögre, a csúszás miatt azonnal felkergették őket a színpadra. „Amint elkezdtük a műsort, azonnal hangosan kifütyültek minket, ugyanis az »Ess, eső, ess…« kezdetű népdallal kezdtünk. Nem tudtunk ez ellen mit tenni, ez volt a műsorunk első dala. Szerencsére, ahogy tovább haladtunk, egyre több tapsot kaptunk és végül jó élményekkel hagytuk el a színpadot” – mosolygott a kedves történeten Gál Éva, majd elárulta, hogy volt egy olyan szokásuk is, hogy amikor átléptek egy településhatárt, minden alkalommal hangosan rákezdték: „Újra itt van, újra itt van, újra itt van a nagy csapat…”.

A tűznek nem szabad kialudni

Az együttes első műsorának az volt a címe, hogy „A tűznek nem szabad kialudni”. A Szőttesben az elmúlt 55 év alatt sok generáció vitte tovább ezt a fáklyát. A szereplők általában néhány évet töltöttek el együtt. Néha csak egy-egy táncos hagyta el a társaságot, néha egy egész csapat. Volt olyan is, hogy a koreográfussal az egész kar elment az Ifjú Szivekbe és onnan egy új gárda folytatta itt a munkát. 

„Egy azonban nem változott, a Szőttes szelleme. Nagy Sándor, az együttes egykori táncosa nagyon sokat tesz azért, hogy ezt tovább ápolja. Évente egyszer helyet ad a találkozásunknak. Ne feledjük, hogy ezekből az »aprókból« ma 50–60 éves felnőttek lettek. Ebben a korban is tudunk egymásról, és aki nem tud eljönni, velük üzenetekkel és videón keresztül tartjuk a kapcsolatot. Mert a tűz bennünk még most sem aludt ki”

 – mondta el Gál Éva, aki az Apró Szőttesben Nagy Sándor első tanítója volt.