Átemeli a jelenbe az értékeket

A Nálunk Polgári Társulás meghívására érkezett a Dunaszerdahelyhez közel fekvő Diósförgepatonyba, ahol előadásának témája a gazdag magyar népdalkincs jelképrendszere volt. Alapfeltevése, hogy nem szerethetjük azt, amit nem ismerünk, ezért igyekezett, természetesen a teljesség igénye nélkül, népdalkincsünk legfontosabb, a leginkább szem előtt lévő szimbólumok jelentéstartalmait elemezni. Személyes anekdotáira sorra visszafogott kuncogás, majd egyre hangosabb kacajok érkeztek a közönség soraiból, de ezen meg sem lepődtek a nézők, hiszen már az előadás első perceiben közölte, hogy két legkedvesebb tevékenysége az éneklés és a tréfálkozás, majd hozzáfűzte, hogy nem mellesleg mindegyik gyógyít. Közös éneklésből sem volt hiány, buzdította a jelenlévőket, hogy csatlakozzanak hozzá, figyeljék meg az egyes népdalok szövegeit, a pontos szavakat, melyeket aztán közösen elemeztek.

Kiemelkedő eredmények

Lanczendorfer Zsuzsanna 2001-ben végzett az ELTE BTK Folk­lore Tanszékén „summa cum laude” minősítéssel diplomázott, majd 2005-ben a PTE Természettudományi Kar Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Intézet Művelődésszervezői szakát végezte el. 2008–2011 között elnyerte az MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíját, kutatási témája a Szájhagyomány és történeti valóság volt. Tagja több tudományos és művészeti társaságnak, intézménynek, mint például a Magyar Néprajzi Társaságnak, az MRK Bölcsészettudományi Bizottságnak, a Tárkány Szűcs Ernő Jogi Kultúrtörténeti és Jogi Néprajzi Kutatócsoportnak, a Dr. Barsi Ernő és Durkó Mátyás Szakkollégiumnak, a Csokonai Vitéz Mihály- és a Berzsenyi Irodalmi és Művészeti Társaságnak, a Rákóczi Szövetségnek, a Kisalföld Kultúrájáért Egyesületnek, valamint a Szülőföldünk Honismereti Egyesületnek. Fő kutatási témái főleg a gyermekfolklór, a népballadák és egyéniségvizsgálat területére korlátozódnak. Hét könyve és számos tudományos és tudománynépszerűsítő publikációja van.

Kutat és fesztiválokon énekel

Kutatói és tanári munkája mellett rendszerint tudományos konferenciákon szerepel, néprajzi táborokat szervez, közművelődési feladatokat lát el, illetve kiállításokon, művészeti fesztiválokon énekel. 1996 óta a Széchenyi István Egyetem és jogelődje oktatója, jelenleg egyetemi docens, a Kulturális Mediáció Mesterszak szakfelelőse, a Kultúra-, Érték- és Művelődéskutatási Kutatócsoport vezetője és a Barsi Ernő Szakkollégium programigazgatója. Mindemellett számos kitüntetés és szakmai elismerés, oklevél büszke birtokosa, akinek mindig van egy helyzethez illő népdal a tarsolyában, vagy egy hagyományokon alapuló jó tanácsa, amivel tanítványait biztatni tudja. Pályája során sok felvidéki hallgató tanult nála és tanul jelenleg is. Idén április 23-án töltötte be a 60. életévét, két unoka nagymamája. E cikk írásakor is éppen egy konferencián szerepel Debrecenben, mégpedig a Durkó Mátyás Emlékkonferencián, ahol egy csodás hímzéstérképről beszél, mely a 2020-ban rendezett Trianon 100 kiállításon is szerepelt.

Hasonló jelképrendszer

Más kultúrákban más-más hiedelmekkel találkozhatunk. A magyarok közt például elterjedt, hogy a gólya hozza a kisbabát, míg a magyarországi németeknél a káposztaföldön találják meg. Mindkettőnek megvan a maga analógiája és magyarázata, a színek, a formák, a növények és állatok jelképrendszere azonban nagyon hasonlatos. A magyaroknál régen az anyaméh jelképe a béka volt, ugyanis „békateszttel” állapította meg egy nő, hogy babát vár-e, ugyanis vizelettel érintkezve, a terhességi hormon hatására megváltozott a béka színe. A gólya is kapcsolódik ehhez a hiedelemkörhöz. Piros az élet, a szerelem színe, a gólya csőre is piros. Vizi madár, a gyermek is magzatvízben növekszik, a béka is ott él. S hogy a svábok miért a káposztásban találják? Egy káposztának hullámosak a levelei, akár a szeméremajkaknak, ahonnan az újszülött érkezik, de ez a hasonlat a magyar népdalok közt is megtalálható, például az általa a Szigetközben gyűjtött alábbi népdalban:

Kerek a káposzta, csipkés a levele.

Szigeti kislánynak nincsen szeretője,

Majd lesz még a káposztának

borulós levele,

Lesz is még a szigeti kislánynak,

igaz, hű szeretője.

A piros

A Lanczendorfer Zsuzsanna által írt Népi ismeretek az oktató-nevelő munkában című tanulmánykötetben nagy hangsúlyt kap a piros szín. A színek  különböző népeknél és kultúrákban eltérő jelentéssel bírnak. 

„Mást jelent ugyanaz a szín időben és térben, kü­lönböző korokban. Ezek az értelmezések azonban hathatnak egymásra. Például a fehér szín tiszta, szűzies egyházi szimbóluma megtalálható a népi kultúrában is, gondoljunk csak a fehér liliomszál kezdetű gyermekjátékdalra. Egyes színek kedveltebbek bizonyos népeknél, mások kevésbé. A magyar néphagyományban gyakran találkozhatunk a piros színnel. Ez a szín megtalálható hiedelemrendszerünkben, szokások tárgyain, viseleti és népművészeti alkotásainkon. A piros jelenti az életet, a vért, vértanúságot, de a poklot is. A megszületett csecsemőtől a gonoszt, illetve rontását, a szemmel verést, a kezére vagy pólyájára tett piros szalaggal vagy gyönggyel védik ki, de piros rongy kiszögelése is segít a rossz szándékkal közeledő ember ellen. A rontó, a boszorkány, a rosszat jelképező tárgy például a kiszebáb tűzzel, égetéssel való megsemmisítésében is jelen van a piros szín, a tűz színében”

 – részletezi a szerző.

A piros jelen van a gyógyításban, például ha orbáncban szenved valaki, amit Szent Antal tüzének is neveznek, úgy vélték, hogy azt piros színű étellel vagy tárggyal meg tudják gyógyítani, hiszen a betegség egyik tünete a piros és az égető érzetű bőr.

A piros szín egyet jelent az élettel, hiszen a vér színe. Ehhez hasonlítja a Barsi Ernő által gyűjtött szigetközi népdal a cseresznye színét, vagyis ez esetben a szerelmet szimbolizáló gyümölcsöt:

A sérfenyi bíró kiskertjébe,

Megérett a ropogós cseresznye

Olyan piros, mint a lecseppent vér

Meghalok a kedves szeretőmér.

„A piros szín az újjászületést is szimbolizálja, ezért festi be több nép halottját pirosra, ezért piros a húsvéti tojásunk, amely az újjászületést adó Jézus vérét jelöli. Népdalainkban a piros szín az égő, lángoló szerelmet, a szeretetet jelképezi. Meg kell említeni azt azonban, – amit Erdélyi Zsuzsanna kitűnő összegző tanulmányában olvashattunk –, hogy a »szerelem minden népnél« a piros színnel függ össze. Ezért piros a lányt jelentő rózsa, ezért piros a kéréskor és lakodalmi szertartáskor is jelen levő alma”

 – emeli ki Lanczendorfer Zsuzsanna. A piros alma például a boldog szerelem jelképe. Az alábbi népdal olvasható Dankó Imre Az almaszimbolika magyar vonatkozásai című tanulmányában:

Jaj de piros alma,

Az én babám ajka.

Édes alma csüng a fán,

Szeret engem a babám.

A hagyományos paraszti kultúrában a piros arcú lányt, asszonyt tartották szépnek. A piros arcszínhez társították az egészséget, a termékenységet és a szerelemre érettséget. Ezért mindent megtettek azért, hogy ennek megfeleljenek. Szépségvarázsló mágiát alkalmaztak, piros almáról mosakodtak, azt ettek, az Újholdhoz szóló ráolvasást mondtak el, megcsipkedték az arcukat vagy pirosítószert használtak.

 „A piros arc nem jelentett egyet a barna arccal, arra azt mondták, »olyan, mint az égett vakarcs«. A szépségideál tehát a fehér arcbőrön piros »rózsafolt« volt”

 – emeli ki a szerző a napozásra, a különféle bőrbarnító krémekre és a szoláriumra utalva.

A viselet színeinél is kedvelt a piros szín, a piros színnel való díszítés. A piros pántlikát, kendőt, figyelemfelkeltő jellege mellett, gonoszűző, bajelhárító szerepe miatt viselték. A fiatalság és az új asszony kedvelt viseleti színe is volt. Ám az idő elteltével egyre kevesebbszer hordta, a korral viseletük színe is egyre sötétedett. A hímzésekben is kedvelt szín a piros, mint például a kalotaszegi varrottasokban vagy a rábaközi párnahéjainkon.

A pozitív jelképekkel szemben ehhez a színhez társul rossz képzet is. A vörös szín a csalárdság, a ravaszság és a gyász színe is lehet. 

„A piros szín tehát ott van az élet minden területén, rítusokban, törzsi háborúk lobogóin, liturgiában, a papok viseletén, átmeneti rítusaink bajelhárításában, vezéreink uralkodói jelvényein. S a népi kultúrát kutatók és szeretők számára nem utolsósorban népdalaink szimbolikájában, amely még őrzi a nép műveltségének kezdetét, a szimbolikus beszédet, a második nyelvünket”

 – zárja a docens.

Átemeli az értékeket

Lanczendorfer Zsuzsanna diákjai felnéznek rá, szavait ősi tudás vértezi, körbelengi a jóindulat és egyfajta áldás is. Több évtizednyi kutatómunka és gyűjtései során számos ismeretet gyűjtött, melyet summázva ugyan, de igyekszik maradéktanalnul átadni az ifjúságnak. Büszke arra, hogy munkásságának köszönhetően a gyerekek születése után fákat ültetnek, mindenkinek egyet, miután már lassan egy jókora erdőnyi gyűlt össze lakhelyén; arra, hogy énekével nemcsak emberi lelkeket gyógyít, ha átvitt értelemben is, hanem még egy kis bonsaifát is újra rügyre fakasztott; valamint arra, hogy diákjai megfogadják tanácsait és neki köszönhetően olyan régi, akár elfeledett szokások kerülnek újra köztudatba, amikről letöbben már megfeledkeztek. Hogy mennyire érzi magát sikeresnek? Azt mindenképpen sikernek éli meg, hogy van miből adnia. 

„Sikeres az, aki a maga erejéből, szorgalmából, kitartásából éri el az álmait, lesz azzá, aki. Amikor a könyvemet visszaviszem a faluba és megmutatom az embereknek az értékeiket, mindazt, amit ott és tőlük kaptam. Ha egy előadás után visszamosolyog egy gyermek és azt kérdezi, mikor jövök legközelebb, amikor az énekemmel örömöt szerzek valakinek, és egy néni azt mondja, hogy néhány pillanatra megidéztem a gyermekkora szép emlékeit, amikor a hallgatók eljönnek az óráimra akkor is, ha nem kötelező. Ez mind siker, amire a hivatásom ébresztett rá. Az út, amelyen sok-sok csodálatos, bölcs és értékes emberrel találkoztam. Úgy érzem, szerencsés vagyok. De nem azért, mert idáig eljuthattam, sokkal inkább azért, mert csodás szülőket és mestereket kaptam, és taníthatok, így továbbadhatom a tőlük kapott értékeket”

 – mondta Lanczendorfer Zsuzsanna.

A Lanczendorfer Zsuzsanna által összefoglalt népdalainkban fellelhető jelképrendszerünk részletesebb bemutatásával és értelmezésével a következő Színfolk mellékletünkben foglalkozunk még.