Tessék engem megcáfolni!

Akkor lennék elégedett, ha jegyzetem végén egy emberként mondanák, feleslegesen íródott, és számon kérnék rajtam az elpazarolt papírt. Végre fellélegeznék, tavasszal örömömben megannyi fát ültetnék, mindenki jól járna. Szóval itt vagyok én, alig múltam harminc, alapjában véve sikeresnek mondhatom magamat, persze meg is dolgozom érte. Valami mégis zavar, és egyre jobban. Nem az a gondom, hogy vannak egyenlők meg egyenlőbbek, és egykori osztálytársam, Petike könnyebben boldogul, mint én. Pedig a tanító néni mindig Petikével ijesztgetett: ha olyan rossz tanulók leszünk, mint ő, akkor felnőttként megnézhetjük magunkat. Nos, Petikének már tíz éve áll a villája, és drága nyugati kocsival közlekedik. A tanító néni ugyanis figyelmen kívül hagyta, hogy Petike apukája akkortájt jól helyezkedett, a régi rendszerben anynyit lopott, amennyit nem szégyellt, s mivel vastag a bőr a fater képén, volt mit befektetni a rendszerváltás után, aminek Petike az egyik haszonélvezője. Mondom, nem ezekkel az emberekkel van gondom. Mert Petikének nincsenek világmegváltó tervei, egyszerű melósként dolgozik apja egyik cégénél, és tudja, hogy ő a szerencse fia. Egy másik csoport zavar. A bunkó, buta, önbizalom-túltengésben szenvedő, feltehetőleg befolyásos rokonokkal rendelkező sikeres emberek: a bankban foghegyről beszélő ügyintéző, aki azért nem tud számláról számlára utalni, mert délidőben bezár a pénztáruk, a bürokrácia útvesztőjéből kiutat régen nem kereső hivatali asszisztensek – az egyik a másikhoz irányít, a harmadik azért küld a negyedikhez, mert tudja, ő szabadságol. A harmadik láncszem szegről-végről ismerős is, az osztályunkba bukott, aztán mi is lehagytuk. Egy haverom minden találkozásunkkor keserűen panaszolja, hogy minimális iskolai végzettségű huszonéves kislány irányítja őket, agyilag olyan sötét, hogy a Negro cukorka világít a szájában, de mivel belopta magát a nagyfőnök ágyába, kinevezték. A cég meg zuhan a lejtőn, amiért a megfélemlített alkalmazottak a felelősek. A Tudod-e című könyv ott díszeleg a polcukon, ám nyilván kitépték belőle azt a lapot, ahol leírják, mint jelent: fejétől bűzlik a hal. És sorolhatnám. Kezdem hinni, ezek nem kiugró esetek, ráadásul azt látom, külhonban ezt a jelenséget megpróbálják visszaszorítani, vagy legalábbis a sötétséget kedvességgel párosítani, addig országunk, különösen magyar közösségünk továbbra is melegágya ennek. Közben reménykedem abban, csak én vagyok olyan szerencsétlen, hogy mindig ilyen személyekbe botlom. Kérem, mondják, hogy nem ez a jellemző, és esküszöm, befogom a pofám, többé nem hozakodom elő ezzel, bármivel is találkozom odakint, a nagybetűs életben.