A lány, aki a rózsától tanult énekelni

N. Tóth Anikó új kötete Rácz Noémi illusztrációival a Pozsonyi Kifli Pozsonyi mesék című sorozatában jelent meg, amely Pozsony jelentős személyiségeit a gyerek- és fiatal felnőtt olvasóknak mutatja be. Kováts Speneder Fanny a 19. század utolsó harmadának egyik elfeledett operaénekese, aki Liszt-, Men­del­ssohn–Bartholdy-, Bach-, Beethoven-művekben lép fel Pozsonyban, Linzben és Bécsben, és a fülszöveg szerint különleges énekhangjával Liszt Ferenc elismerését is elnyeri. N. Tóth Anikó – a sorozat hagyományaihoz illeszkedve – az életrajz fragmentumaiból, a város kultúrtörténeti múltjának szegmenseiből, valamint a korabeli életmódra vonatkozó nőtörténeti adalékokból olyan művet hoz létre, amely informativitása ellenére mind cselekményében, mind nyelvi megformáltságában a gyerek- vagy kiskamasz olvasó igényeihez illeszkedik.

Kováts Speneder Fanny életrajzának kivonata a könyv végén megtalálható, a szöveg narratív struktúrája követi a biografikus vonatkozásokat. Emellett számos olyan helytörténeti adalék, helyszín, személyiség tűnik fel (például Mayr­berger Károly, a székesegyház karnagya, az Egyházzenei Egylet vezetője, Eduard Hanslick zeneesztéta, Zichy Géza gróf, Palugyay pezsgőgyáros, Batka János levéltáros, a Szent Márton-dóm, a Hummel Nepomuk János-emlékmű előtörténete stb.), amelyek a korabeli Pozsony miliőjét, inspiráló zenei életét érzékeltetni tudják. A referencialitás, a kultúrtörténeti tények jelenléte a szövegben orientáló vonatkozási pontként szolgál, amelyre a fikció narratív rétegei épülnek. A fiktív várostörténeti események és a főszereplő lehetséges felnövés- és karriertörténete kitölti a fellelhető adatok között megképződő üres helyeket, a lehetséges történet – amely a csodát sem nélkülözi – olvasható meseként, művészregény- és lányregény-variációként is.

A mű szerkezetének alapját a mise en abyme (azaz a történet tükrözése a történetben, a kép a képben) alakzata határozza meg: az első fejezetben a főszereplő meseként hallja Szent Erzsébet legendáját a rózsává változó kenyérről és a jóság erejéről. Ahogy az elbeszélt történetben a táplálék kenyérré válik, majd visszaváltozik, úgy születik meg a zene varázslata, a tehetség, a művészet ereje is a kislányban. A mese cselekménye szerint ugyanis Fanny különleges képessége, hogy meghallja a dolgok – a pohárkészlet, a rózsa és az utcakövek – zenéjét. A hangok, amelyek csak számára hozzáférhetők, egyfajta belső, immanens hangzássá válnak, majd maga is képessé válik a hangok megképzésére, a dallamok komponálására. A regény így a zene eredetére, a varázslással, a mágia gyakorlásával való összefüggésére éppúgy rámutat, mint ahogy párhuzamot von a szférák zenéje mint a világegyetem harmonikus működésére vonatkozó képzet között is. A rózsa motívuma – amelynek szintén összetett kultúrtörténeti kontextusa van – végigvonul a szövegen, a hangzósság nyelvi és képi szimbólumaként.

A főszereplőt különböző életszakaszokban, az azokhoz kapcsolódó kiemelt élethelyzetekben láthatjuk, a fejezetcímek – mint egy életrajzi kalauz címszavai – megjelölik a cselekmény sűrűsödési pontjait, a gyerekkor intim szférájától a házasságkötésen és a nyilvános térbe való kilépésen át a családban és a művészközegben való szerepvállalásig (pl. Csodadalok, Az első siker, A meghitt szalonoktól a tágas színpadig, Egy legendás koncert, Egy büszke beszélgetés). Rácz Noémi illusztrációi követik a cselekmény alakulását, azzal kiegészítő viszonyban vannak: a teljes oldalas képek mintegy rámutatnak a szöveg egyes helyeire, és szituációba helyezik mindazt, amit olvasunk. Az ábrázolás az enteriőrfestészet hagyományait (mindenekelőtt a Vermeer, Ham­mershøi vagy akár a Velázquez ál­tal alkalmazott kompozíciókat) idézi, így nemcsak a szöveg, hanem a vizuális réteg is nőtörténeti kontextusba helyezi az otthon terét, a szereplehetőségeket, a művészi tevékenységet. A belső terek, amelyekben Fanny és mások megjelennek, ablakokkal, függönyökkel, bútorzattal, hangszerrel, kottával egyszerre informálnak a társadalmi háttérről, valamint a művészet és a hétköznapok viszonyáról. A virágmotívum (a rózsa és más, a piros különböző árnyalataiban feltűnő virágok megjelenítése) – a prousti madeleine látható kódjaként – az enteriőrökben a zeneiség és a hang állandó jelenlétét, az atmoszférát szituálja. Ezt erősíti a palimpszesztként megalkotott védlap is, amely rózsaszín papírszerűségével, visszakapart partitúrákra emlékeztető mintázatával, valamint a hullámzó alakzatban beírt szöveggel („Fanny hangja hullámzott a szobákon, a gangon, a lépcsőházon, kilibbent a nyitott ablakokon, / az utcán megállította a járókelőket, megcsiklandozta a szívüket, mosolyt csalt az arcukra.”) egyszerre utal a zene materiális hordozójára (a kottára és a levegőre, amely a hang megképzésének eszköze), valamint arra, hogy a kulturális ismeretek az írásban válnak átörökíthetővé.

A képeket sorozatként tekintve érzékelhetjük, hogy míg az ablakkeretek háttérbeli jelenléte fenntartja az állandóságot, és emlékeztet arra, amit N. Tóth Anikó szövegformálása is jelez, hogy a főszereplő magán- és nyilvános, de mégis bensőséges világában mozgunk. A színek, berendezések, drapériák változása a képváltással az időbeliség érzékeltetésére szolgál: a világra nyíló kilátás kvázi ugyanaz, azonban a tekintet és a pozíció, amelyből a főszereplő (és vele az olvasó) szemlélődik, folyamatosan módosul. A képek statikussága, a kimerevített, az életút szempontjából jelentős pillanatok szituálása pedig az emlékezés rituális, kultuszképző funkcióját helyezi előtérbe: azt látjuk, ami elősegíti az elfeledett művész N. Tóth által megírt lehetséges történetének, lehetséges profiljának a megformálását.

N. Tóth Anikó és Rácz Noémi közös munkája Kováts Speneder Fanny alakjához, a várostörténet egy időszakához segít közeledni. A mű gyerek- és ifjúsági regényként éppúgy kiváló olvasmány, ahogy a kultuszképzés egy releváns állomásának is tekinthető.