Torlódások és rétegződések

Pauljucsák Péter első verseskötete a határ- és válsághelyzetek, átmeneti állapotok, a személyiségen belül lezajló törések és váltások variációit viszi színre. A szövegek a külsődlegesen érzékelhető valóság (így a tér- és időszerkezetek, a társadalmi vagy szubjektív viszonyok, egyéni traumák) tapasztalatát a belső, logikai vagy asszociációs mentális műveleteken átszűrve jelenítik meg. A történetek vagy történetfragmentumok lejegyzése nem elsősorban a külvilág eseményeinek láttatását jelenti, hanem azoknak a benyomásoknak a rögzítését, amelyek a dolgok megtapasztalása során kvázi nyomot hagynak a beszélő én önazonosságán, amelyek érzékelhetővé, jelölhetővé tesznek valamilyen belső, szubjektív változást. Az események (így a halál, a találkozások, az elválások különböző formái, illetve a természeti jelenségek, az anyagi minőségek) mint a testbe vagy a lélekbe beíródó mintázatok jelennek meg, összetett képi és nyelvi struktúrák létrehozásával.

A kötet versei öt ciklusba rendeződnek (El kell jutni a fehér partokig; A víz, amit tengernek hazudtál; Mégsem lehetséges, hogy álmodom; Egy párhuzamos valóságból; A megkönnyebbült anyag), a cikluscímek maguk is rámutatnak azokra a motívumokra, amelyek vonatkozási pontjai Pauljucsák költői világának. A tenger (és általában a víz), valamint az álom művészeti (és pszichoanalitikus) toposza; az érzékelhető és az elképzelt vagy lehetséges valóságok rétegződése; az anyagi és a materiálisan nem hozzáférhető valóságélmények oppozíciója részben kirajzolják azt a metaforikus hálót, amely a szövegvilág egységességét biztosítja. A versek azt jelzik, nincs objektív tudás, a dolgok csak képek, hangzatok, érzékletek és struktúrák formájában beszélhetők el. A Noktürn (44.) például a tudattartalmak nyelv általi kifejezhetőségét kérdőjelezi meg, a hang és a kép médiuma, zenei és vizuális asszociációk szervezik a szöveget. Az Optika (40.) a szubjektív látás, a tudatalattin átszűrt képi jelentések, az Architektúra (68.) pedig a mentális térkép, egyfajta elmepalota, a saját gondolkodásmódban fellelhető konvenciók, tanult és örökölt kódok térbe, geopoétikába írt rendszere.

A versek ismétlik – vagy inkább újradefiniálják – a motívumokat, ezáltal szétválasztják és egymásra montírozzák azok jelentéstartalmait. A tenger már az első versben (Tónus) is szerepel, ahol egyrészt természeti jelenségként, másrészt biblikus utalásként, továbbá a halál, a feloldódás kontextusában értelmezhető: „Ellökted magad a ladiktól, / és azt mondtad: »Te vagy a tenger.« // Jégtáblák roppanó háta / az éjszaka sűrű melaszában, / koromfeketénél mélyebb árnyalat.” (9.) A vershelyzet szerint a beszélő kívül van az eseményeken, az első képben szemlélőként látja, hallgatóként hallja a másikat, aki eltávolodik a ladiktól (az eszköztől, amely a tengert utasától elválasztja), és egyúttal odafordul a tengerhez, és azt „te”-ként azonosítja. A második kép már a megszólalót vagy a ladikot nem, csak a jégtáblák roppanását (azaz a víz hőmérséklet- és helyzetváltozásból adódó halmazállapot-változását) mutatja, illetve hallatja. A vers tematikus és retorikai szinten egyaránt jelzi az új közegben való feloldódást, az eltűnést, azaz a halált: a ladik mint miniatűr szárazföld az ember számára a tengeren való boldogulás eszköze, amely nélkül (az emberi erő végessége okán) előbb-utóbb elsüllyed. Másrészt a dialógushelyzet (hogy a tenger lesz a megszólított „te”) szükségszerűen nyitott marad, a tenger csak saját fizikai folyamatainak morajával válaszolhat.

Ahogy ebben a versben a tenger egyszerre természeti és anyagi jelenség, halálmetafora, úgy A bordák közt című versben is egyszerre több vonatkozásban van jelen. A tenger emléke, a saját vérkörök fülben tengermorajlásként hallható zaja, valamint a tengervíz bőrön hagyott nyoma vagy annak képzete, továbbá a víz és a szárazföld egymást alakító geológiai folyamatai, a bordák között az ár és apály dinamikájára utaló tüdő- és szívmozgás, az éjszakai tenger asszociációi, az elképzelt, de nem létező táj – azaz tapasztalatok, tanult ismeretek és mentális tartalmak – valójában az énre, a saját testre és pszichére való rámutatásként értelmezhetők: „Bennem örvénylik tovább a tenger, / dübörgő agyhullámokkal, / a mindenen megtapadó só ízével, // bordáim közt morajlik, / lakatlan partvidéken, / ahol az éjszakák // irthatatlan gyökérrendszeréből / egykor városok sarjadtak.” (15.)

A versek szerkezetére jellemző a struktúrák megkettőzése vagy sokszorozása, az ismétléses alakzatokban azonban elmozdulnak a viszonyok. Ilyen a Vertigo, amely a test kiszolgáltatottságának tapasztalatát („Oldalra kellene, hogy fordítsalak, / alátámasztva a fejet, / mondani, amiket agyvérzéskor szoktak.” [10.]) az emberi és az állati létmód határhelyzetével hozza kapcsolatba, az ismétléses alakzatok („Nem vagyok néma”, „Nem vagyok állat”, „Nem hiszem, hogy néma”, „Nem hiszem, hogy állat”) a rettenetből adódó elnémulást, beszűkült érzékelést, a megváltozott testkontrollt és időtapasztalatot egymás után mutatják fel. A Hipó (11.) a fehér (mint szín[hiány], fény, túlexponálás, kitörlés, kimarás) fokozataival a gyász verse. A hús ideje pedig a test pusztulásának a történetét az utolsó momentumból (az utcán felhangzó gyászhírből) visszafejtve, a halál elkerülhetőségének a pillanatáig (az alagsori műtétig) vezeti vissza, miközben retorikai szempontból fordított irányban halad, a sajtónyelv frázisaitól az óda magaslatába vezet el: „»A sérült nem élte túl a beavatkozást…« // […] Sokkoló, beteges és izgatott a belváros, / mint egy többórás műtét a nyílt seb fölött. / […] Túl a háztömbök gyomrából érkező morgáson, / túl a neonreklámok tolakodásán, / túl a jéghideg tónusokon / […] ebben a városban csak olyan terekbe juthatsz be, / ahol előbb-utóbb eljön a hús ideje, / a mozgólépcsők ledörögnek veled / egy krómozott, klórszagú / alagsori szobába, / előkészítve várnak a rozsdamentes műszerek, / de még nem lehet tudni, / hogy állni vagy feküdni fogsz.” (41–42.)

Nem az a kérdés, mi történik kívül, hanem sokkal inkább az, hogy a körülményeknek való kitettségben, kiszolgáltatottságban, a szükségszerű átalakulásban, a benyomások torlódása és rétegződése mellett miként maradhat meg (megmaradhat-e) az én egységessége, identitása. Pauljucsák Péter tér- és időkezelésben, képszervezésben is komplex szövegei ehhez a dilemmához nyújtanak inspiráló olvasatokat.

Pauljucsák Péter: Halálod nulladik évfordulóját ünnepeljük
Parnasszus Könyvek, Budapest, 2024, 80 oldal