Roma rabszolgasors Romániában

Varga Andrea magyarországi történész tíz éve dolgozik Bukarestben, s annak alkalmából beszélt erről, hogy éppen 150 éve, 1856. február 20-án írta alá Alexandru Ioan Cuza román fejedelem az úgynevezett felszabadító okiratot. Ezáltal az országban hivatalosan felszámolták a középkori rabszolgatartás egyik hosszú és megalázó formáját, a feudális típusú kizsákmányolást. „Bármilyen szép, jubileumi megemlékezésre alkalmas aktus is volt ez, a törvény nem sokat segített a rabszolgasorban élő romák helyzetén, amely a mai napig nem oldódott meg ebben az országban” – mondta a történész. Emlékeztetett, hogy a román fejedelemségekben azelőtt tárgyként kezelték a cigány rabszolgákat, akiket kényükre-kedvükre lehetett adni-venni. Felszabadításuk nem humanitárius okokból történt, hanem amiatt, hogy már semmiféle gazdasági haszonnal nem kecsegtettek, az élelmezésükkel és fenntartásukkal járó költségek meghaladták a munkájukból fakadó hasznot.

Viszont nyugodtan szabadon lehetett őket engedni, hiszen amúgy sem volt hová menniük, s így „gazdaságosabban” lehetett őket kihasználni. Végkielégítés, lakás nélkül az utcára hajították őket, hogy egyévnyi kegyelmi idő után ugyanúgy adózásra kényszerítsék őket, mint bárki mást.

Majdnem százezer cigányt engedtek szabadon a bojárok. Ez utóbbiak közül akadtak, akik nem tartottak igényt az állam által e felszabadításért cserében fejenként fizetett tíz aranyra, a többség gond nélkül elfogadta a „váltságdíjat”. Nincs arra vonatkozó adat viszont, hogy az ortodox kolostorok – a rabszolgatartó rendszer korábbi fő haszonélvezői – visszautasították volna az állami kárpótlást.

A szegényes fejedelmi kincstár – akárcsak az azóta hatalomra került 116 román kormány mindegyike – elsősorban hitelre és értékjegyre vásárolta meg a cigányok szabadságát. Ezt a pénzügyi erőfeszítést később úgy próbálták ellensúlyozni, hogy a szabaddá vált romáknak dézsmát kellett fizetniük. Nem létezett semmiféle szociális védelmi és integráló program, amely az etnikai kisebbség segítségére sietett volna, ilyen körülmények között törvényszerű volt a cigányságnak a társadalom peremére szorítása. A különböző mesterségeket gyakorló, foltozó cigányok, fazekasok, téglavetők persze nélkülözhetetlenek voltak egy falura épülő társadalomban, legalábbis az ipari gyártású fogyasztási cikkek megjelenéséig. A városi, vásári jellegű életforma térhódításával kivételezett helyzetbe kerültek a muzsikus és virágárus cigányok is. A romák hatalmas többsége azonban a társadalom szélére szorult. Több tízezer frissen felszabadított cigány – nem lévén más választása – az uradalmak, a kolostorok környékén maradt, hogy halvány esélye maradjon a túlélésre. Telente aránytalanul hosszú ideig tartó ingyenmunkára kötelezték el magukat azért a néhány véka gabonáért, amit hitelbe kaptak a bojároktól. Nem kevés alkalommal száz napra is kiterjedt a kényszermunka időtartama, amihez további, pénzben és munkában törlesztendő kötelezvények is társultak.

Nem egészen egy évszázaddal később a cigányságot az éhínség és a tífusz is sújtotta. A második világháborúban Antonescu fasiszta rendszere 25 ezer romát deportált Transznisztriába, ezek fele ott meghalt. A kommunizmus idején kitelepítéssel sújtották a cigányságot.

A felszabadító okirat óta eltelt másfél évszázad után sem lehet azt állítani, hogy a romániai romák helyzete sokat javult volna. Románia alkotmánya szerint tilos a kényszermunka, az állam köteles olyan intézkedéseket foganatosítani, amelyek révén biztosítja az állampolgárok méltó életszínvonalát. A több mint félmilliós roma közösség életszínvonala azonban nagyon messze van a papíron meghatározott „méltó szinttől” – mondta Varga Andrea. Utalt ugyanakkor a 2001/416-os törvényre, amely megállapítja: a garantált legkisebb szociális segélyre jogosult családok munkaképes tagjai havi legfeljebb 72 órányi közösségi munka elvégzésére kötelesek.

A szociális segély elosztása a helyi polgármesteri hivatalok hatáskörébe tartozik. Főleg a romák tartanak igényt erre a segélyre, tekintve, hogy a munkaadók többsége csak akkor alkalmaz romákat, ha diszkrimináció miatt büntetéssel fenyegetik őket. Ebből következően a segélyre kényszerülő romák kötelesek „közhasznú” munkát végezni. A kutató példaként hozta fel egy ialomitai cigány házaspár esetét. Havi 1 134 000 régi lej (körülbelül 32,3 euró) szociális segélyben részesülnek, ezért ketten együtt összesen 144 óra munkavégzésre kötelesek. A történész utal arra, hogy Romániában a havi minimálbér 3 300 000 régi lej (mintegy 95 euró), 176 órás munkaidőre számítva. Ez 18 750 lejes (alig több mint féleurós) órabért jelent. Az említett roma házaspár tagjait 7875 lejes (kevesebb mint negyed eurós) órabérért „dolgoztatja” a törvény.

Ha arra gondolunk, hogy a romák nagy része nehezen kap munkát, s ezért rákényszerül a szociális segélyt ellentételező, csaknem ingyen végzendő „közhasznú” munkára, mi más ez, ha nem kényszermunka? – mutatott rá a magyar történész.