Pofonok a vajdasági magyaroknak

Éjféltájban beállított két szerb fiatal, mondván, egy ismerősüket keresik, ám közölték velük, hogy a bulira csak meghívottak hivatalosak, az általuk megnevezett személy pedig különben sincs jelen. Még visszajövünk, morgott erre a két szerb suhanc. És érkeztek is rövidesen, több gépkocsival, s azonnal ütni-verni kezdték az udvaron éppen szellőzködő négy-öt fős magyar társaságot, majd a segítségükre érkezőket is – akiket a későn befutó rendőrök szállítottak a kórházba. Petar Teofilovics tartományi ombudsman már másnap szót emelt az ügyben, erélyesen követelte a bűncselekmény felderítését (a törökkanizsai belügyi titkárság megígért hivatalos közleménye máig késik). Teofilovicsnak egyébként rövid időn belül ez a második megnyilatkozása, március utolsó napjaiban már igyekezett felhívni a figyelmet, hogy a koszovói véres eseményekből táplálkozó erőszakhullám át-átcsap a Vajdaságba is. Kovács László magyar külügyminiszter több alkalommal telefonon értekezett Vojiszlav Kostunicával, a közbenjárását kérve, a szerb miniszterelnök néhány napra rá fogadta a Kasza József által vezetett VSZM-delegációt is, újabb ígéreteket téve – a helyzet azonban nem csitult. Április első napjaiban (ismét) magyarellenes falfirkák jelentek meg szabadkai középületeken, majd Zentán is „Halál a magyarokra” és „Ez itt Szerbia” szöveggel, valamint sírokat döntöttek le a katolikus temetőben. A rendőrség persze egy elkövetőt sem talált meg, amire már Korhecz Tamás vajdasági kisebbségügyi titkár is megjegyezte: az állam „passzívan viszonyul az ilyen jelenségekhez”. Alig múlt el egy hét, Temerinben Csorba Bélának, a VMDP alelnökének a kapu alatt bedugott konyhakésre ráerősített papírcetlin üzenték meg cirill betűkkel, hogy felkoncolják, május elején Törökbecsén sírokat gyaláztak meg, a falunapot tartó Tordán pedig randalírozó szerb fiatalok zavarták meg az ünnepséget, ezt kiáltozva: „Meggyilkolunk benneteket, felgyújtjuk a házaitokat!” A rendőrség tizenöt perc múlva már a helyszínen is volt, de a tettesek addigra eltűntek. A magyar külügyminisztérium ekkor találkozóra invitálta Dejan Jancsát, Szerbia és Montenegró budapesti nagykövetét, nyomatékosan kérve a vajdasági magyarság biztonságának megőrzését, s több alkalommal fejezték ki aggodalmukat a vajdasági magyar pártok is. Talán mondanunk sem kell, mindezek ellenére az atrocitások folytatódtak. A minap Szabadka központjában egy kávézó előtt három magyar fiatalra támadt rá egy nyolc fős csapat. Egyikük elmondta, hogy nem ütött vissza, mert amazok túlerőben voltak, egyszerűen megpróbálta karjaival az arcát védeni. „Azt hiszem, részegek voltak, és virtuskodni akartak, de az biztos, hogy azért vertek éppen minket, mert magyarok vagyunk, a kávézó előtt ugyanis hallották, hogyan beszélünk” – közölte a történtekről. Rá egy napra Temerin központjában szerb fiatalok egy csoportja minden ok nélkül megvert két magyar diákot. És most pedig a törökkanizsai eset. (Tegyük hozzá: a lista korántsem teljes.) A kilencvenes évek elején mindennaposak voltak a kisebbségek számlájára elkövetett incidensek, aztán hosszú csend következett, majd az utóbbi hónapokban ismét elszaporodtak az ilyen jellegű provokációk. Mindenképpen szervezett akciókról van szó, amelyeket csak ösztönöz a rendőrség „tehetetlensége”. A cél kettős. Megfélemlíteni az itt élő kisebbségeket és elterelni a figyelmet a súlyosabb gondokról (pénzromlás, növekvő munkanélküliség). Avagy: az általános elégedetlenség most még lecsillapítható a nacionalizmus léggömbjeivel. Erre mellesleg kapóra jön a Magyar Szó által szervezett, azóta sok hullámot kavart honvédtalálkozó is. Friss hír: Mihók Rudolf, a napilap igazgatója és Kókai Péter felelős szerkesztő képviseleti jogosítványai egyelőre felfüggesztve. A magyarverések, sírdöngetések és falfirkák pedig feledve...