Végleg hazaköltözött Párizsból

Nagy felfutás volt az övé. Dürrenmatt János királyában ő volt a Fattyú. Aztán Rómeót játszott. Bossaniót A velencei kalmárban. Sütő András Advent a Hargitán című drámájában Zetelaki Gáborból formált emlékezetes figurát. Ezek után találta meg egy kivételes lehetőség, ami száznyolcvan fokos fordulatot vitt az életébe. Egy magyar–francia koprodukcióban készült sorozat, a Moravagine címszerepe. Párizsi lakos lett, ott alapított családot, francia filmekben játszott. Harminchárom év után végérvényesen hazaköltözött. De már nem a gyermek- és kamaszkora színhelyére, a Győr melletti Szanyba, hanem egy másik, környékbeli faluba, Koroncóba.

Három éve, hogy elhagyta Párizst, és visszaköltözött Magyarországra. Tanít a színművészeti egyetemen, rendez különböző színházakban. Színészi felkérések ritkábban találják meg. Nem sajnálja, hogy végleg hazaköltözött? Hiszen kint is mély gyökereket eresztett.

Ez kétségtelen. Végül is életem felét Franciaországban töltöttem. Párizsban, Cannes-ban, Bretagne-ban. Azt sem bántam meg, hogy kimentem, és azt sem, hogy visszajöttem. Pedig sok minden megváltozott itthon. Most, ahogy jöttem az esőben, eszembe jutott pár sor a János királyból, amikor megkoronázzák. „Szar idő. Hétszentségit! Ilyen időben kell neki koronázkodnia! A páncélom berozsdásodik.” Ezzel utalnék finoman a jelenlegi helyzetre. Nagyon hasonlít ez a mostani világ ahhoz, amelyet nyolcvannyolcban itt hagytam. Keserűen nézem, mi zajlik körülöttem. Egy dologban van valóságos örömöm. A tanításban. Van tizennégy gyerek, akiket a kollégáimmal együtt kiválasztottunk. Próbáljuk segíteni őket abban, hogy a vágyaikból valamiféle eredmény szülessen. A körforgásban nem vagyok benne. Nem forgatok, nem játszom színházban, nem rádiózom, nem szinkronizálok. De nincs ezzel baj. Nem keresem, nem hajtom a lehetőségeket.

Hogy fest az élete azóta, hogy hazatelepült?

A Kakukkfészket rendeztem a József Attila Színházban, Bereményi Géza Eldorádóját Veszprémben, ősszel pedig az Életrevalók című film alapján készült darabot viszem színre Zalaegerszegen. Azt, ami körülöttem zajlik, rémülten nézem. Igazából nem tudok és nem is akarok eligazodni benne. Hogy hova tartoztam, és most hova tartozom? Magamhoz! Még csak vagy már hatvanhat éves vagyok. Minél inkább futnak az évek, annál jobban becsülök minden pillanatot. Márai Sándor mondta, de akkor már nálam idősebb volt: sok embernek feltűnési, nekem eltűnési viszketegségem van. Egyre inkább én is ezt érzem. Bizonyára többre, mint amennyi történik, nincs is szükség belőlem.

Nem fáj ezt így kimondani?

Igazából nekem sem esik jól. De meglehetősen békésen viselem. Húsz éve ugyanaz történik. Minden évadban rendezek egy-két darabot.

De nem csak rendező, sőt elsősorban színész, vagy nem?

Szerintem csak voltam. A színész akkor létezik, ha játszik. Castingokra is csak akkor megyek, ha hívnak. Nem kopogtatok sehol, hogy jó napot kívánok, erre jártam, gondoltam, benézek. Zetelaki Gábor mondja ezt Sütő András darabjában.

Micsoda előadás volt! Éveken át alig lehetett jegyet kapni rá. Őrzi még az emlékét?

Nem lehet a régi emlékekből élni! Ha hívnak, megyek, és teszem a dolgomat. Azt, amihez értek talán. Lehet, hogy már meg is kopott bennem a lendület, vagy az a vágy, ami évekig vitt előre. Lehet, hogy ennyi volt, és nincs több belőle.

Kamera előtt mikor állt legutóbb?

Lassan három éve, A besúgó című sorozatban. Remek munka volt. Csupa fiatal és egészen új technika. Máshogy dolgoztunk, mint akkor, amikor még ment a tekercs. Jó ismeretség lett ez a mai generációval. Csaplár elvtársat, az Állambiztonság vezetőjét játszottam. Ilyen embertől rettegtünk nyolcvanötben. Borzasztó nagy mellel, lendülettel és energiával álltunk ki akkor Sütő András mellett. Volt, aki megütötte a bokáját. Mások mellett én is. A sorozatban a másik oldalon álltam. Különös időutazás volt ez.

Mit tett annak idején, hogy megütötte a bokáját?

Nagy volt a szám. Ott szólaltam meg, ahol nem kellett volna. Illetve kellett, ez így volt rendjén. Pusztán igazságérzetből azt mondtam, hogy nem tilthatja meg nekünk Ceausescu elvtárs, hogy a budapesti Nemzeti Színházban eljátsszuk egy jelentős erdélyi magyar író csodás színdarabját. És ezt rossz néven vették valahol.

Mivel büntették?

Nem kaptam semmit. Még Jászai Mari-díjat sem. Az összes barátom, aki mellettem állt, de nem szólt, megkapta közvetlenül utána. Én nem. Ez mindig így szokott lenni. Van egy fekete bárány, aki béget.

De becsülettel, egyenes gerinccel.

Közben annyit dolgoztam, hogy egyre inkább úgy éreztem, élet helyett valami mást élek. Akkor döntöttem Franciaország mellett. A kint töltött harminc-egynéhány évről el lehet mondani, hogy szép volt, gazdag volt, igazán tartalmas. Minden nehézségével együtt. De kinek az életében nincsenek tragédiák? Hatvanhat éves koráig sok minden történik az emberrel. Felborul a házassága, megbetegszik, valaki meghal mellette.

Nemes vonásait mégis sikerült megőriznie. Hogyan?

Valószínűleg a hiúságomnak köszönhetem. Vigyáztam magamra, ahogy csak lehetett. De a genetika is közrejátszhatott benne.

Meg az is, hogy vidéken nőtt fel, ahol nem kerülte el a kétkezi munkát, hiszen kamaszként ácsmester édesapja mellett dolgozott.

Most is vidéken élek. Méhészkedem. Folyamatosan kémlelem az eget, hogy milyen az idő, hogyan befolyásolja a repce és az akác virágzását. Hat méhcsaládról gondoskodom. Örökség. Édesapámnak ötven-hatvan kaptár méhe volt, amikor abbahagyta. Kisgyerekkoromtól mentem vele. Aztán ahogy megérkeztem Koroncóra, valami erő arra húzott, hogy nekem ezt folytatnom kell. Találtam egy házat, ami nagyon a szívemhez nőtt. Parasztbarokk stílusban épült 2008-ban. Nem kellett újjáépítenem, csak kitakarítani és kifesteni.

Párizsba azért visszajár?

Nemrég voltam kint a fiamnál, Sándornál. Mindenképpen ő áll az első helyen nálam. Bretagne-ba is visszajárok, ott él a legtöbb francia barátom. Mérhetetlen öröm, amikor velük vagyok. Nagyon jó érzés, amikor egész nap franciául beszélek. De bárhová kerül is az ember, bármi történik is vele, az anyanyelvét, a szülőföldjéhez való kötődését sosem veszíti el.

Cannes-ban balettintézeti növendékeknek tanított színészmesterséget. A tánccal is szoros kapcsolatban volt?

Itthon néptáncos voltam. A hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején engem is beszippantott a táncházmozgalom. Lehet, hogy jobb táncos lett volna belőlem, mint színész? Ma már nem tudjuk eldönteni.

Ha holnap új filmszereppel kínálnák meg…

… nem ugranék rögtön. Biztos, hogy nem. Színházban sem játszom már hosszabb ideje. A gyakorlat, az gyakorlat. Nyilván visszajönne minden, ettől nem félek, csak más lenne. Nincs hiányérzetem. Ebből ennyi járt. Elfogadom a dolgok állását. Ilyen a világ. Volt idő, amikor 250 kilót akartam felemelni, miközben a súly csak 25 kiló volt. Vagy annyi sem. Megnéztem nemrég a Semmelweis-filmet. Gálffi Lászlót csodáltam benne, akivel régen volt egy közös tévéfilmünk. Egy fiú bőrönddel. Fiatalok voltunk mindketten. És most láttam őt éretten, szakállasan lenyűgözően játszani. Boldogság volt nézni. Azt mondtam, Istenem, milyen gyönyörű férfi lett! Minden mondata, gesztusa, rezdülése, tekintete végtelenül igaz. Arra gondoltam, ebben a filmben szívesen lettem volna az ő helyében. De rögtön felötlött bennem a kérdés: vajon tudtam volna-e ugyanilyen jó lenni?

A szerző a Vasárnap munkatársa