Az identitás lehetőségei

Zsilka Tibor irodalomtudós, nyelvész, egyetemi professzor a hatvanas években kezdte szakmai pályáját. Stilisztikai, szemiotikai és irodalomelméleti kutatásai, a műfordítással kapcsolatos vizsgálódásai, valamint filmszemiotikai elemzései a nemzetközi tájékozódás igényét, valamint a több kultúrában (mindenekelőtt a magyar és a szlovák nyelvi és kulturális közegben) való jártasságot jelzik. Az interjúkötet – amely a palásti gyerekkortól az Ipolyságon, Pozsonyban, Nyitrán, külföldi egyetemeken eltöltött éveken át a közelmúltig mutatja be az eseményeket – képet ad az életút alakulásáról, a magyar–szlovák identitás kettősségének tapasztalatáról, a pályaválasztás körülményeiről, valamint a kutatói és oktatói karrierút állomásairól. A fejezetek kronologikus rendben, a történelmi-társadalmi változások viszonylatában érintik a gyerekkor, a család, az iskola történéseit, azonban a könyv nemcsak az önéletrajzi eseményekre, hanem az adott időszakokat jellemző kulturális változásokra, szellemi műhelyekre, hatástörténeti kapcsolatokra vonatkozóan is orientál.

Zsilka Tibor a Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Karán folytatja tanulmányait, ahol olyan személyiségekkel kerül kapcsolatba, mint Rudolf Sloboda, Rudolf Chmel, Kovács István, Milán Rúfus, Koncsol István és Käfer István. Prágában, a Károly Egyetemen egy szemesztert tölt, amely során Rákos Péter, valamint Jan Mukařovský irodalomelméleti előadásai és a strukturalizmus van rá hatással. Ezt követően Nyitrán, a Magyar Nyelv és Irodalom Intézetben vállal tanársegédi állást Csanda Sándor vezetésével, ahol a tanszék irodalmi és kulturális kapcsolatai révén érkező magyar írókat, költőket fogadja (Weöres Sándort, Károlyi Amyt, Veres Pétert). Csanda Sándor távozása után a szlovák tanszéken, Anton Popovič mellé kerül. Zsilka kutatói attitűdjét pályakezdése idején meghatározza a komparatív szemlélet, egyszerre kíséri figyelemmel a magyar és a szlovák irodalom kortárs folyamatait, azonban érdeklődése már ezekben az években a stilisztika felé fordul, és később az oktatói pályájának is ez lesz a meghatározó területe.

A könyv egyik leghangsúlyosabb témája a nyitrai iskola, amely kezdetben František Miko, később Popovič irányításával működött, többek között Peter Liba, Peter Zajac, Valér Mikula, Dénes Imre és Zsilka Tibor részvételével, és az irodalmi kommunikáció elméletével és stratégiáival, a szerző és a befogadó közötti információátadás strukturalista leírásával foglalkozott, „mindenekelőtt meghonosította az irodalomtudományos terminológiát, mely bizonyos korrekciók és kiegészítések után a mai napig érvényes, s maga az irodalmi kommunikáció és a műelemzés elmélete magától értetődővé vált.” (241.) A műhely 1968-tól periodikát ad ki a műértelmezésről, amelynek Zsilka is szerkesztője, és önálló kötetei is megjelennek (pl. A stílus hírértéke, 1973; Stilisztika és statisztika, 1974; Poétikai szótár, 1977). Nemcsak az intézményes keretek változásáról, a publikációk megjelenésének körülményeiről, a nemzetközi kapcsolatokról beszél, hanem annak a módszertani keretnek a formálódásáról is, amely az eltérő kutatási részterületek vizsgálatát összekapcsolta, illetve amely lehetővé tette a továbblépést: a nemzetközi kontextusokhoz (a Jakobson és Lotman nevéhez köthető irányzatokhoz) illeszkedő iskola számára a Popovič által bevezetett terminológia és az intertextualitás fogalma a műfordítás, a dráma, a festészet, a film és a zene intermediális interpretációja felé való elmozdulást is lehetővé tette. A nyitrai egyetemen az elméleti vizsgálódások mellett a módszertani kérdések is szerepet kaptak: az általa szerkesztett kétnyelvű tankönyv a magyar és a szlovák iskolák számára készült, benne Koncsol László, Dénes Imre, Szeberényi Zoltán, František Miko, Peter Zajac szerepel. Zsilka Tibor a kilencvenes években kerül a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre, az induló szlovakisztika tanszékre, ahol szlovák irodalomról és filmművészetről ad elő.

A kötet visszatérő kérdése a kulturális identitás, amely egyrészt a családhoz, a szülőfaluhoz, a városokhoz, másrészt a nyelvhez való viszonyban mutatkozik meg. Zsilka Paláston és Ipolyságon, magyar családban nevelkedik: a gyerekkort és a családtörténetet (amelyben a nagyszülők generációjáig tekint vissza) meghatározzák a világháborúk eseményei, a nélkülözés, valamint a kisvárosi miliő. Ipolyságon kezdetben szlovák, majd magyar tannyelvű iskolát látogat. Először a magyar irodalomban szerez jártasságot (az első olvasmányélményei közé tartozik Mikszáth), a szlovák irodalomban Milan Rúfus meghatározó számára, később a közép-európai irodalmakban és tendenciákban tájékozódik, Kunderáról, Závada Pálról, Karol Wlachovský műfordítói tevékenységéről, vizuális költészetről, sportról, a posztmodernről, a posztkolonializmusról egyaránt ír a saját terminológiai keretei között. Az egyetemi közeg maga után vonja a kulturális és nyelvi váltást: „nagy érdeklődéssel olvastam nemcsak a szlovák, hanem a cseh irodalmat is, egyúttal a szakirodalmat, és mindenekelőtt a csehszlovák strukturalizmus ragadott magával. […] Ha helyt akartam állni, publikálnom kellett. Fokozatosan hagytam el a magyart mint publikációs nyelvet, de nagyon sokáig főképpen magyar irodalmi szövegeket vizsgáltam […] Azt viszont el kell mondanom, hogy ez az átmenet nem egyszerű, bizonyos alkotói szokásokat kell kifejleszteni, és a már rögzült mechanizmusokat másfélékkel kell felcserélni.” (144.)

A könyv zárófejezete a kulturális és emlékezeti térként szerveződő Ipolyságról ad képet, többek között Ladislav Ballek, Hunčík Péter műveinek említésével, ezáltal Zsilka pályájának alakulását és az önazonosság kérdését is a tér és a kollektív tapasztalat irányába mozdítja el.