Cimborái lettek a kalauzok, rámosolyognak az utastársai

Öröm nézni minden megnyilvánulását, hiteles megszólalását, igaz, emberi reakcióit. Játszott már sorozatokban (1890, Nővérkék), ennyire sokszínű játékra azonban még nem volt lehetősége. Ezt ő maga is így látja. „Ha nyolcvanéves koromig Helenka maradnék a nézők emlékezetében, az sem zavarna” – mondja kacagva.

Lehet, hogy akkor jött a pályáján ez a szerep, amikor már megvan hozzá a kellő élettapasztalata?

Szerencsésnek érzem magam, hogy csak most talált meg, mert ha tíz évvel korábban jött volna, lehet, hogy rám ragad. Most viszont nagyon szabadnak érzem benne magamat. Összeforrtam a karakterrel. De mivel ezt megelőzően is játszottam már sorozatban, a nézők nem azonosítanak Helenkával. Tudják, hogy színésznő vagyok, és voltak, vannak, s remélhetőleg lesznek is még más feladataim. Rengeteg visszajelzést kapok, ami melengeti a szívemet. Egy ilyen intenzív jelenlét a képernyőn tartogathat azonban olyan veszélyt is, hogy nem hívnak játékfilmek szereplőválogatására. Bízom benne, hogy elkerülöm ezt a csapdát.

Vitathatatlan: egy napi sorozat sokkal gyorsabban koptatja a színész arcát, és könnyen be is skatulyázza őt, de egy született tehetség pillanatok alatt lerúgja a skatulya fedelét. Vagy nem így látja?

Erre is, arra is tudnék példát mondani, de nem akarok ezzel foglalkozni. Élvezem a munkát, ez a lényeg. Egy napi sorozattal gyorsan fel kell venni a ritmust. Egyik napról a másikra többoldalas dialógokat kell megtanulni. Nagyon sok koncentrációt igényel, mire felveszünk egy jelenetet. Ehhez előbb össze kellett csiszolódnia a stábnak. Már tudjuk, hogy a nézők szeretik az Ígéretet, mindenki megnyugodott, fellélegzett. Jóleső érzés, hogy értékelik a munkánkat. A férjemet játszó Gregor Hološka csoporttársam volt a színművészeti főiskolán. A régi bizalom most teljesedett ki köztünk. Hosszú idő után találkoztunk a sorozatnak köszönhetően. Bizonyos dolgokat nem is kellett megbeszélnünk. Látom a szeme sarkából, hogy nem fogja leállítani a felvételt, ha váratlanul reagálok valamire. Szabadon játszunk egymással. Gyakran felkínálunk valami apróságot a rendezőnek. Egy gesztust. Egy szót. Egy tekintetet. Kis koronát a jelenet végére.

Erősen életszagúak a párbeszédei Gabika Dzuríkovával is, aki a nővérét alakítja. A legapróbb rezzenéseik is egy tőről fakadnak. A rendszer elkötelezett, törtető igazgatóhelyetteseként ő egy alapiskola kíméletlen, diktatórikus vezéregyénisége. Kettőjük közül ő a dominánsabb a történetben. Magánemberként, forgatás közben nem éreztette ugyanezt?

Gabika csodás partner. Színészileg nem akar lenyomni, fölém kerekedni. Távol áll tőle az ilyenfajta magatartás. A szerepem szerint ugyan felnézek rá, hiszen, ahogy mondani szoktuk, ő többre vitte, mint én, a húga. De volt egy jelenet, amelyben már kiálltam magamért. Én a csemegebolt főnöknője vagyok, mondtam. Élvezem a kettőnk közti helyzetet. Színészileg hálás is a szerep, hiszen van mire építeni. Nem zavar, hogy a történet szerint másodhegedűs vagyok a nővérem mellett. Ha családi viszonylatban nézzük a dolgokat, egyedül mellettem tud felszabadulni egy kicsit. Erős érzelmi kapcsolat van köztünk. Bár korban közel állunk egymáshoz, Gabika öt évvel előttem végzett. Őt tizennyolc évesen vették fel, én huszonkettő voltam, amikor bekerültem a színművészeti főiskolára. Most szerepelünk először együtt. Eddig csak ahoj-ahoj kapcsolatban voltunk.

Kassa és Pozsony, vagyis a lakhelye és a forgatás helyszíne között hányszor teszi meg az utat hetente?

Néha kétszer is. Öt órákat töltök a vonatban. Ma a pozsonyi albérletemben keltem fél ötkor, mert öt óra húszkor már a stúdióban kellett lennem. De tegnap este Rózsahegyen játszottam a GUnaGU Alacsony kalóriatartalmú élet című előadásában, amellyel gyakran tájolunk. Ez a hónap nagyon zűrös. Sokat utazom.

Tud egyáltalán pihenni a vonaton?

Sokszor attól tartok, hogy valaki lefényképez alvás közben. Régen, ha meg is néztek, nem igazán tudtak beazonosítani. Egyszerűen csak ismerősnek véltek. Most viszont, hogy rengetegen nézik az Ígéretet, a vonaton is megszólítanak. Kassáról általában hajnali ötkor indulok, Pozsonyból haza este fél tizenegykor. Cimboráim lettek a kalauzok, sőt még a büfékocsi személyzete is. Látásból már régóta ismernek, de most fedezték fel, hogy színésznő vagyok, mert látnak a sorozatban. Megdicsérnek. Büszkék rám. Az utastársaim nagyon tapintatosak. Ha látják például, hogy belemerültem egy könyvbe, nem zavarnak meg az olvasásban. Ha sapkát húzok a fejemre, és még a szemüveget is felteszem, észre sem vesznek. Színésznőként láthatatlanná válok a kupéban. Egy vagyok az ingázók között. Előfordul az is, hogy elnézést kérve csak annyit mondanak, nagyon tetszik nekik a sorozat. És már mennek is tovább. Nem kell egész úton fotózkodnom.

Nem lenne kényelmesebb az élete, ha Pozsonyba költözne?

Jožko, a férjem a kassai Kísérleti-Fizikai Intézet munkatársa. Kutató. Nem kérhetem tőle, hogy munkahelyet változtasson. Ráadásul mindkettőnk édesanyja idős már. Ólublón él az ő mamája, Kiskálosán az enyém. Kocsival mindkét hely másfél órára van Kassától. Jó, hogy kettőnk közül valamelyikünk mindig ott van a közelükben.

Ha már önálló kutató a párja, Karikó Katalin és Krausz Ferenc Nobel-díját megbeszélték otthon?

Ó, hogyne! Jožko erről is időben tudomást szerzett. Van egy magyar kollégája, Szabó Pál. Barátok, régi munkatársak. Pali sokat mesél neki Magyarországról. Büszke is rá, hogy Jožkóból félig-meddig magyar embert formált. Nagyon örült, amikor megtudta, hogy összeházasodunk. Magyar felesége lett a szlovák barátjának.

Visszatérve a sorozatra: milyen tempót diktálnak a stábnak? Egy nap általában hány jelenetet vesznek fel?

Van, amikor egyhuzamban tizenkettőt. Hétkor kezdünk és délután kettőig szinte meg sem állunk. Mindenki igyekszik maximálisan odatenni magát. Meghallgatjuk a rendezői instrukciókat, ötletelünk, eldöntjük, melyik a legjobb megoldás, és már fel is vesszük. Nekünk fél óra jut egy jelenetre. A főműsoridőben futó heti sorozat színészeinek ötven perc. Nagy különbség.

Hasonlóan, mint az Ígéret, az 1977-ben készült Nők a pult mögött is a hétköznapok szilánkjait vette alapul emberi történeteihez. Látta a sorozatot?

Láttam, mert többször ismételték. Én hetvennégyben születtem, a rendszerváltáskor voltam tizenhat éves gimnazista Tornalján. Felfogtam, mi zajlik körülöttem. Apró felvillanások voltak a nagy szürkeségben. Harminc kilométerre húzódik tőlünk a szlovák–magyar államhatár. A második világháború utáni lakosságcsere a mi családunkat is érintette. Nagyanyám testvérének és az apjának menniük kellett a Dunántúlra. Évek múlva aztán közelebb jöttek, Ózdra. Mi ezt nagyon fájdalmasan éltük meg. Főleg a nagyanyám. Évente négyszer mehettünk Ózdra, látogatóba. El is érzékenyülök mindig, ha erről beszélek, mert volt ebben valami nyomasztó, amit a felnőtteken érzékeltem. A mai napig nyomja a lelkemet ez az érzés. Amint közeledünk a bánrévei határátkelőhelyhez, görcsbe rándul a gyomrom. Sosem felejtem el, hogy a nagyanyám testvére a melltartójában hozta át az ételízesítőt, a színes rágógumit pedig a bugyijából húzta elő. Micsoda megalázó helyzetek! Nem utazgathattunk szabadon. Vasárnap nem ugorhattunk át csak úgy a határ túloldalán élő rokonainkhoz. És mindent be kellett írni a devizalapra. A fülbevalót, de még a karikagyűrűt is. Abszurd időszak volt az. Semmiben sem láttam szépségesnek. Örömtelinek pláne nem. Az első hajbalzsamot Magyarországon vettem. Göndör hajú tinédzserként sokáig az volt a vágyaim netovábbja. Aztán jött az almaszappan. Ment a szekrénybe, a ruhák közé.

Sokan nosztalgiával gondolnak vissza erre az időszakra. Ezek szerint...

… én nem! Meg is lepődöm sokszor, ha ezt visszasírja valaki. Hogy akkor milyen jó volt! Kinek? Én még a Balatonra sem jutottam el. Nekünk Magyarország volt akkor a Nyugat. Anyukám a helyi földműves-szövetkezet dolgozóinak szervezett kirándulásokat Budapestre, az Operettszínházba. Zene, tánc, ének, vörös bársony, flitter, fények. Micsoda pompa! Oszvald Marika volt a csúcs. Az első nagy színházi élmény. Olyan emlékeket kavar fel bennem ez a mostani sorozat, hogy magam is elcsodálkozom. Apró dolgokba kapaszkodtunk. Hofi Gézába. Ó, Istenem!

A Pozsonyi Városi Színházban futó előadása, a Pozsonyi szív is erős érzelmi hullámokat kavar a nézők körében. Günther-Mayer Erzsébetről szól a darab, aki művészettörténészként társalapítója volt a Szlovák Nemzeti Galériának, és segédkezett a lőcsei múzeum megalapításában. Német nemzetiségű férjét 1949-ben letartóztatták az amerikai főkonzulátuson végzett munkája miatt, és a börtönben halálra kínozták. Erzsébetet Betlérbe száműzték, ahol a kastély, majd a krasznahorkai vár gondnoka lett. Három év után visszakerült Pozsonyba, ahol egy komfort nélküli kollégiumi szobában élt kamasz fiával. Kivételes tudású muzeológus volt, akinek az életét a kommunista hatalom tette tönkre. Lelkileg mennyire viselte meg az előadás próbafolyamata?

Már eddig is sokat adott a darab. Nem is tudok elrugaszkodni attól a ténytől, hogy az 1890 című sorozatot a betléri kastélyban forgattuk, ahol Günther-Mayer Erzsébet dolgozott. Látok valami misztikumot abban, hogy épp engem talált meg a szerep. Mint egy film, úgy kezdett peregni előttem a történet. Hirtelen bevillant, hogy Erzsébetnek szívproblémái voltak, ebből jött a sugallat, hogy akkor bizonyára elnehezedett a lába. Így született meg a járása. És jött a többi kapaszkodó a szerep megformálásához. Megéreztem, hogyan hathatott rá a hír, amikor két ügynök közölte vele, hogy a férje végzett magával. Itt, ezen a pontján az előadásnak engedem, hogy beálljon a csend. Érzem is mindig a nézők döbbenetét, hogy minden szavam megérinti őket. Nagyon jó épp Pozsonyban játszani ezt a darabot.