A képet minden látó ember be tudja fogadni, az absztrakttal pedig történetet is lehet mesélni, mondja Koszorús Rita

Abban, hogy az absztrakt festészet mellett döntsön, a kortárs magyar képzőművészet neves alakja, Bukta Imre segítette: csupán annyit mondott neki, hogy csinálja azt, amit igazán akar. Az azóta eltelt évek során Koszorús Rita rájött, hogy a festészet a folyamatos kísérletezéshez nyújt számára lehetőséget.

Képein nem a realitást jeleníti meg, hanem fiktív tereket alkot. Az utóbbi időszakban azt vizsgálja, hogy hogyan képes teret létrehozni képeiben történetek számára. Mindezt absztrakt formák segítségével. Mi is belehelyezhetjük saját történeteinket abba a kiállításba, amelyet a somorjai At Home Galériában láthatunk. Az Ephemeral Onsets című tárlat május 11-ig látogatható.

Az utóbbi három-négy évben visszaköszönő téma munkádban az otthonkeresés. Vőkről származol, Pozsonyban végezted a képzőművészetit. Szinte folyamatosan úton vagy. Milyen helyekhez kötődsz?

Van egy lakás Pozsonyban, ide visszajárok. A legfrekventáltabb útvonalam az a Budapest – Pozsony – Prága – Berlin vonatút. Öt éve járok Berlinbe, egytől hat hónapig tartó időszakokra minden évben.

Az utazás során folytonosan szembesülni kell az elválással. Engem az érdekel, hogy hogyan találja meg az ember azt a helyet, ahol jól érzi magát. Közben pedig, mikor háta mögött hagyja a hazáját, akár rövid időre is, mindig ott a felismerés, hogy honnan indultunk és mik azok a gyökerek, amik az ember identitását alakítják.

Mi az, amit Berlin ad?

Szabadságot. Először a művészete vonzott, egy csomó művész él Berlinben az egész világból. Dinamikus város, bár mióta megismertem, egy kicsit megváltozott. Most nem érzem azt, hogy annyira jó hely lenne művészként Berlinben élni, viszont nagyon sok barátom van ott. Az ott töltött napok elsősorban a szabadságot jelentik számomra.

Az absztrakt festészet felé vezető utad nem volt egyenes. Volt, hogy felfüggesztetted a festészetet, egy időben akcióművészeti projekteket láttunk tőled. Mi volt az a felismerés, ami meghozta a döntést, hogy merj az absztrakt festészet irányába elmozdulni? 

Talán a habitusom tehet róla, hogy egyrészt meg kell, hogy éljem a dolgokat autentikusan, de érzékelem az elvárásokat is. Amikor ezt a nyomást leküzdöttem, elkezdtem élvezni a festészetet. A festészet létjogosultsága annyiszor meg lett kérdőjelezve – engem az érdekel, hogy hogyan lehet ezen a felületen valami újat találni. Hogy ez egyáltalán lehetséges-e. Számomra ez sokkal nagyobb kihívás és kontextust is ad. A képekbe sokkal több dolgot bele tudok vinni. 

Kísérletező típus vagyok, tehát bele tudok unni dolgokba. Ha egy képen megoldottam valamit, beleunok, de tovább is léphetek a következő képre. Az absztrakt festészettel több, mint hét éve foglalkozom, ami alapvetően nem hosszú idő. Soha nem érdekelt, hogy kopírozzam a realitást, tehát hogy abból induljak ki, ami körülöttünk van. Sokkal inkább az érdekel, hogy én magam milyen realitást tudok létrehozni. Ki kellett alakítanom egy olyan gazdag vizuális eszköztárat, amiből építkezhetek. Most abból formálom a történeteket. Ez tehát a legújabb kihívás: történetet mondani az absztrakttal. 

Többször kiemelted, hogy a festészethez Bukta Imre bátorítására tértél vissza. Pozsony, a képzőművészetin töltött évek mást nyújtottak, mint amit a budapesti képzőművészek közege?

 2014-ben végeztem, azóta hosszú idő telt el. Akár szakmai sikerekre gondolok, akár arra, hogy min dolgozom, hogy mit szeretnék mondani és ezt hogyan oldom meg, az mind az iskola után történt. Kísérleti időszakként tekintek az egyetemista évekre. Most már úgy gondolom, az az időszak azért volt fontos, mert pár személy meghatározó hatással volt arra, hogy hogyan látom a művészetet. Érdekes, hogy ők nem feltétlen absztrakt műveket készítenek. Mint befogadó, jobban vonzódom a figurális és konceptuális művészethez, bár én magam az absztrakt nyelvezettel szeretek dolgozni.

2021-ben megnyerted az Év Festménye díjat, amely a legfontosabb hazai elismerés a pályakezdők számára. Visszanézve, mennyit lendített ez akkor a pályafutásodon? Vártál-e megerősítést akkoriban?

A díj nagyon jókor jött – volt már valami mögöttem, de ahogy mondod, nagyon fontos megerősítést jelentett. Ráadásul egész nagy mediális visszajelzést kaptam. A díj legfontosabb hozadéka azonban az volt, hogy elkezdtem dolgozni a budapesti VILTIN Galériával. A zsűri tagja volt a galéria egyik művésze, Gerber Pál, rajta keresztül jött létre a kapcsolat. Én pedig megismerkedtem a galéria egyik kurátorával, Meggyesházi Édával. Éda a kurátora a mostani somorjai kiállításnak is. Tavaly volt az első olyan közös munkánk Édával, egy szólókiállítás a VILTIN-ben, ahol elmélyülhetett, bizalmasabbá vált a kurátori kapcsolat. Sokáig kerestem olyan kurátort, akivel ilyen szimbiózisban tudok együttműködni. Éda tud a legtöbbet arról, amin éppen dolgozom. Ezért a találkozásért nagyon hálás vagyok. 

Tehát a hazai díj révén jutottál be a magyarországi köztudatba is.

Úgy érzem, szlovákiai magyarként hatalmas előny, hogy megvan a kapcsolatom a magyar közeggel, de a szlovák nyelven keresztül például Csehország felé is kinyílik a kapu. Az elmúlt évtől érzékelem, hogy Csehországban is nőni kezd az érdeklődés a munkám iránt. Idén lesz egy kiállításom Prágában, és gyűjtők is megkerestek már. 

Az Év Festménye díjnak komoly médiavisszhangja is volt, aminek köszönhetően a szélesebb közönséghez is eljutottál. Azok is megismerhettek, akik nem rendszeres galérialátogatók. A festményeidhez valami miatt könnyen kapcsolódnak az emberek. Szerinted ez minek tudható be?

Ezt nehéz megítélni a saját szemszögemből. Van egy erős vonzalmam magához az anyaghoz. Fontos, hogy én dolgozzam meg: meggyűröm az anyagot, újrafeszítem, leveszem, megint újragyűröm. Aztán ott az a rengeteg technológiai folyamat: megfújom az anyagot, rajzolok, lefestek. Ez az egyik faktor, ami mögött állok, és ez nagyon erős. Ezen a téren nagy az önbizalmam, mivel már nagyon régóta csinálom. 15 éves korom óta foglalkozom képzőművészettel, képzőművészeti középiskolába jártam, ahol minden technikát megtanultam. Az eszköztárammal kapcsolatban a középiskolára vonatkoztatok inkább, mint a főiskolára. 

Mindehhez azonban párosulnia kell annak, hogy mit akarok mondani. Az utóbbi években rájöttem, hogy ebben erősen jelen van egy személyes vonal. Persze ez nem lehet kizárólag személyes, hiszen nyilván érdekel az emberi élet nagyobb kontextusa, mindaz, amiben élünk. A hazakeresés témáját például nagyon sokan megéljük. Viszont nem tudunk róla realisztikusan beszélni. Ezért választom az absztrakciót. Az absztrakt a formán nyugszik. A forma asszociálhat valamit, közben mégiscsak egyfajta lebegő érzést nyújt. Ebben a térben kibontakozhat a fantázia – engem pedig ez a fikció érdekel. Ilyen módon történetet illetve koncepciót is lehet kommunikálni az absztrakttal. 

A szabadság, amit a művészet adhat, megoldást is jelenthet egy adott pillanatban egy bizonyos témára. De én nem úgy szeretném ezt csinálni, hogy felhívom a nézők figyelmét, hogy igen, most itt van egy ökológiai krízis. Hanem úgy, hogy reciklált vásznakat használok, amiket képekből vágtam le és varrtam össze. Ezen a kiállításon például egy olyan teret akartam létrehozni, ahol az ember jól és biztonságban érzi magát. Azt akartam, hogy tudjon kötődni ezekhez az anyagokhoz és formákhoz. Hogy mit lát benne, azt már rábízom, a kontextust és az atmoszférát azonban megadom. 

Amikor az alkotó a saját tapasztalatából indul ki, mint például itt, amikor az otthonkeresés témáját boncolgatod, akkor arra gondolsz tehát, hogy egy univerzális témával foglalkozol? 

Pont ezért vonz az absztrakció, mivel az absztrakt nyelvezet univerzális. A képet minden látó ember be tudja fogadni. Jó, ha egy művész tud beszélni a saját munkásságáról, de a lényeg az, hogy mi van  a képen, mi az, amit vizuálisan kommunikálok. Úgy, ahogy a zenész a zenével, én képekkel mesélek. Az absztrakció nem olyan, mint a szöveg, amit, ha az ember lefordít más nyelvre, akkor néha elcsúsznak a jelentések. A képet érti az, aki Párizsban, Berlinben vagy esetleg Pozsonyban nézi – a kihívás tehát az, hogy egy univerzálisan működő kommunikációt hozzak létre.

Mi az amit keresünk, amikor otthont keresünk? Mire vágyunk?

Szerintem biztonságra, de ez egyénfüggő. Néha irigylem azokat, akik azt tudják mondani, hogy igen, én Felvidékről származom, és itt érzem magam otthon. Bennem ez nincs meg, és ezt ahhoz kapcsolom, hogy kísérletező típus vagyok. Ahogy a munkámban is szeretek kísérletezni, újabb és újabb dolgokat kitalálni, vagy továbbvinni egy technológiát, ugyanúgy az életben is szükségem van arra, hogy elmenjek Berlinbe vagy egy más rezidenciára, és ott új embereket ismerjek meg. 

A zsinagóga egy különleges szakrális tér, melyben rezonál múlt. Amikor azt tervezted, hogy a saját személyes történetedet helyezed ebbe a térbe, mi volt az, amit szem előtt tartottál?

Hogy olyan érzést, olyan atmoszférát hozzak létre, amiben jól érzi magát az ember. A képeimben és az installációimban is gyakran megjelenik egyfajta puhaság, ezt akartam behozni. Közben azt is szerettem volna, hogy legyen az egész hatalmas, mégis statikus. Valami olyat szerettem volna társítani az épülethez, ami puha, lágy és biztonságos. Helyesebben szólva, kontrasztba állítani: mindannak ellenére, amit a zsinagóga magában hordoz, szerettem volna valami pozitívat megalkotni. Talán azért is, mert At Home Galériának hívják.