Kimondani az igazságot, ez motiválja őt is

De van egy másik idolja is a csaknem két évtizedet Kaposváron töltött, a Katona József Színházhoz tíz, a Krétakörhöz hat évig hűséges színésznőnek, aki 2017-től az Örkény Színház egyik vezető művésze. Mihail Barisnyikov, az orosz–amerikai balett-táncos, aki először Budapesten, majd New Yorkban látta őt Pintér Béla Titkaink című előadásában. A Psota Irén-díj-átadó ünnepségen videóüzenetben szólalt meg korunk egyik legjelesebb táncművésze. Megtisztelő számára, mondta, hogy részt vehet a színésznő rendkívüli életének, bátorságának és tehetségének ünneplésében. „Nem élünk tökéletes társadalomban – fogalmazott –, de fontos, hogy küzdünk a színpadra lépési lehetőségért, és azért, hogy kimondhassuk az igazságot.”

Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznőként, érdemes művészként, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagjaként vágyott arra, hogy a Psota Irén-díjat is megkapja?

Hogyne vágytam volna?! Páger Antal- és Bilicsi Tivadar-díjas is vagyok. Ők is óriások voltak. Nagyon nagy megtiszteltetés, hogy melléjük rangsoroltak. Bilicsi ráadásul nagyon jó barátja volt apámnak. De igazán közöm Psota Irénhez van. Legalábbis bízom benne. Számomra ő az örök clown. Csupa szélsőség, vagányság, bátorság, maximalizmus. Mit mondjak még? Igen, vártam, hogy én is megkapjam ezt az elismerést. A pályám elején jártam, amikor a színészetén kívül már az öltözködésével is megfogott. Iszonyú bátor volt ezen a téren is. Stílusa volt. Ez már akkor feltűnt. Azt a fajta tehetséges sokságot, amit képviselt, azt, hogy egy rettentő nagy energiabomba, elfogadta a világ. Ugyanis mindent el tudott hitetni. Nagyon modern színésznő volt. Rengeteg Brechtet játszott. Akkoriban ez színészi perverziónak számított.

Korszakának legbátrabb színésznője volt, nyilatkozta róla. Miben látta a legbátrabbnak?

Mindenben. A Koldusoperától a Yermán át Margarida asszonyig rengeteget játszott. Irigylésre méltó a pályája.

„Ha a színész nem hal bele a szerepbe, amibe bele kell halni, akkor az nem az igazi.” Ez már Psota állítása.

Tényleg bele kell halni. Neki sem született gyereke. A színházért élt ő is. Ebben is van párhuzam kettőnk között. Nekem is a színház volt a legfontosabb, és ma is az. Ez csak akkor jön át, ha mindent odaadsz. Szerencsére olyan helyeken dolgoztam, dolgozom, ahol ez nem volt, és ma sem kérdés. Vagy beleteszel mindent, vagy semmit. Erdélyi Miklós, a neves író, költő, képzőművész, építész és filmrendező lejött egyszer Kaposvárra és azt mondta: a színész munkája felér egy kohász munkájával. Iszonyú sok energiát igényel, és mindent el kell égetni. Ez tényleg így van. Ezt nem lehet megúszni.

„Amibe nem kell, vagy nem lehet belehalni, azok után olyan éhes vagyok, hogy hámozás nélkül eszem meg a fridzsidert.” Ezek is Psota szavai.

Igen, csak rajta nem látszott. Ez volt a szerencséje. A feszültséget, a boldogságot én is mindig evéssel vezetem le. Csak nem előadás előtt. Teli gyomorral nem lehet játszani. Az teljesen letompítana. De utána sajnos… igen!

„Amibe belehalok, az után nem vagyok éhes” – ismerős ez is, ugye?

Egy nagy előadás után elfárad az ember. Olyankor felöltözni sincs erőm. Ott még ülni kell. Olyan nincs, hogy sietek haza. Nem, nem!

Ugyanez Psotánál: „Másnap nem vagyok az élők sorában. Itthon vagyok, és nézek le a magam holttestére, onnan föntről.”

Mire hazaér az ember, úgy-ahogy megnyugszik a dolog egy kicsit. Időskorára pedig már csak arra vágyik, hogy önmaga legyen. Az jólesik.

Nem sokkal azután, hogy elment Psota, felkutatta egyik rokonát, hogy szeretne megőrizni valamit a hagyatékából. Mi hajtotta ezen az úton?

Féltem, hogy majd elkallódnak a csodálatos sapkái, sáljai. Azon töprengtem, hova fog kerülni mindez? Egy raktárba? Apám cuccait én a Katona József Színháznak adtam. Fel is hívott egyszer Fekete Tibor kollégám, hogy apád ingében játszom. Annyira örültem! Minden ingében benne van a monogramja. Jó, ha tovább élnek a színész ruhái. Nekem is szenvedélyem a ruha. Psotának gyönyörű holmijai voltak. Kinyomoztam, ki örökölte a dolgait. A testvérének a hozzátartozója volt az illető. Mondtam, hogy ha nem probléma, szívesen megvennék pár darabot. Fogadott is a nő, és egy csomó mindent kaptam tőle. Hordani nem nagyon hordok belőlük semmit. Csak úgy érzem, nálam mindennek jobb helye van. Az utolsó parfümje is az enyém lett. Kicsit erős illat. Rögtön megérezni.

A lakásban milyen kép fogadta, amikor ott járt?

Lehangoló. Akkorra mindent széthordtak. A legszomorúbb látvány az volt, hogy a díjai ott sorakoztak a szekrényben. Azok senkinek sem kellettek. A Kossuth-díja sem. Azt sem értékelte senki. A gyógyágyát sem vitték el. Apám egyébként többször is játszott Psota Irénnel. Én még akkor viccesen öltöztem, főleg a pécsi piacról. Apám kérdezte is tőlem: „Miért nem öltözöl úgy, mint a Psota?” De hát apu, a Psota és az én fizetésem nagyon különböző! Én nem tudok drága dolgokat venni” – mondtam. Nem is szólva arról, hogy hosszú az út, amíg az ember megtalálja a stílusát.

A tánc mind a mai napig fontos eleme az életének. Azután sem fordult el tőle, hogy nem vették fel a Balettintézetbe. Ezért született meg az Amikor találkoztam Barisnyikovval című monodrámája?

Amikor felvételiztem, még vékony és törékeny voltam. Felnőtt nőként kezdtem kicsit megerősödni. A Balettintézet igazgatónője előtt még összevissza raktam a lábam. Kimondottan hajlékony voltam. Azt kérdezte: „A Csákányi miért hozza ide a mackó lányát?” Hatéves voltam, de olyan vékony, hogy tűbe lehetett volna fűzni. Valószínűleg látta, hogy nem vagyok balerinaalkat. Tizennyolc éves koromig színpadi táncra jártam, és az állati boldoggá tett. Én ott nagyon jól éreztem magam. Lett egy testtudatom, ami az egész pályámat végigkíséri. Nekem soha nem gond, hogy jaj, hogy jöjjek be, hogy üljek le, hogyan tartsam a kezem? A Barisnyikov-estem próbái során csak az fájt, hogy rá kellett jönnöm, nem tudok már annyi mindent megcsinálni, mint régen. Azt hittem, majd ide forgok, oda forgok, de nem! Már nem ment. Persze nem is ez volt a cél. Egy idősödő táncmestert játszottam, csak éppen szembesülnöm kellett önmagammal. Régen nagyon sok zenés szerepet játszottam. Megvolt a Kabaré és a Chicago is. Negyvenhárom-negyvenöt kiló voltam. Sok darabban táncoltam. Bele kell nyugodnom: nekem az erősebb alkat a sajátom. Apám részéről a nagyszüleim is erősek voltak.

Barisnyikov honnan jött a képbe? Miért nem Maja Pliszeckaja vagy Zizi Jeanmaire állt a figyelme fókuszában?

Barisnyikovot mindig csodáltam. Ő viszonylag alacsony pasi. Alkatilag közelebb áll hozzám, mint például Nurejev, bár ő is csodálatosan táncolt. Barisnyikov nála is karakteresebb. Eljött New Yorkból Budapestre, hogy megnézze Pintér Béla darabját, a Titkainkat, amelyben megjegyzett magának. A függetlenek fesztiválján ez az egy előadás érdekelte, nyilván a politikai része miatt is. Tizenhat órát utazott, megnézte az előadást, és másnap már repült is vissza New Yorkba. Tényleg csak ezért jött, a mi előadásunkért. És már azon a nyáron meg is hívott bennünket a színházába. Valósággal pátyolgatott minket. Ott aztán találkoztam vele. Az előadás után felmentünk az irodájába, és azt kérdezte tőlem – ez is benne van az estemben –, hogy miért nem hagytam fent a darabbéli bajuszomat?

Milyennek látta őt közelről?

Karizmatikus férfi. Idősebb, mint én, de nagyon vonzó még most is. A bemutató utáni vacsorán közel ültünk hozzá Pintér Bélával. Most is itt van előttem, a lakásban, a Vogue címlapján. Mondta, hogy van egy előadása, másfél óra, de ahhoz három és fél órát kell bemelegítenie. És hogy már azon gondolkozik: van-e ennek így értelme? Kétszer annyi idő a felkészülés, mint az előadás. Nagyon erősen hatott rám. De kapcsolódik hozzá egy másik élmény is. Amikor New Yorkban voltunk, akkor választották meg először Trumpot az Egyesült Államok elnökének. Mindenki rózsaszín kötött sapkát tett a fejére, aki nem szerette. Még a szobrokra is ilyen sapkákat raktak. Hoztam is haza egyet, emlékbe.

Kezében a Psota-díjjal egyszer csak meglátta Barisnyikovot a Rózsavölgyi Szalon falán, a videóüzenetben. Kaphatott volna ennél szebb ajándékot?

Akkor elmondom: nem ez volt az első meglepetés Barisnyikovtól. Hetvenedik születésnapomra az Örkény Színház készített egy emlékkönyvet, amelybe 200 ember írta bele a jókívánságait. De gyönyörűeket! Ha ennek csak a fele igaz, értelmes az életem. Tudtak a Barisnyikov-őrületemről, és megkereste őt az Örkény Színház vezetősége. Küldött pár sort, és már az is óriási ajándék volt. Hogy képben van. Ismer egy színésznőt Magyarországon. Most meg jött ez a videóüzenet. Sokszor megnéztem már. Boldoggá tesz. Elmondhatatlanul boldoggá.

A Psota-díjhoz kapott egy „Barisnyikov-díjat”?

Jó ez a kettő így együtt. Különben Psota is kiszedte volna magának, ebben biztos vagyok. Egy ilyen táncost?! Naná! Misa úgy forgott, mint a ringlispíl. Kétszer olyan magasra ugrott, mint ő maga. A lelkét is minden táncba belerakta. Ó, ha én Amerikában élnék, a közelében….!