Lošonská Dékány Nikolett: Akkor most ez miről is szól tulajdonképpen?

– …és nálatok vannak valamilyen hagyományok húsvétkor? – kérdezte szlovák barátnőm egy hete egy közös sétánkon a parkban.

– Nincsenek. Vagyis már nincsenek. Voltak. Kár. Szerettem. Szép szokás volt. Aztán elmaradt. Egyre több ember zárta be az ajtaját, és vagy elutazott, vagy, aki nem engedhette meg magának, úgy tett, mintha nem lenne itthon. Aztán mikor már csak páran kopogtak, mi is beadtuk a derekunkat.

Kegyetlen ébresztők

Régen húsvéthétfő reggel mindig apám és öcsém ébresztett egy pohár hideg vízzel. A nyakamba. Az évek során sikerült a sok panaszkodással kiharcolni legalább a langyosat, ha már magát az akciót nem lehetett cenzúrázni. Az öcsém akkora örömét lelte benne, hogy még akkor is csinálta, amikor már rég nem tartottuk a húsvétot. Sehogy se lehetett lebeszélni róla. Majd lassan a többi húsvéti szokással együtt ez is eltűnt.

Mondjuk, ezt az egyet nem sajnálom. Arra kelni, hogy valaki az édes álmodat megszakítva nyakon önt egy pohár hideg vízzel, még egy reggeli pacsirtának is rossz, nem még egy sokáig aludni szerető éjjeli bagolynak. A reggeli alvás nálam a mai napig szent. Egyedül a 9 hónapos kisfiamnak nézem el a megszakítását, bár bevallom, neki is nehezen. Főleg mikor a fejembe térdelve szeretné elhagyni az ágyat, és úgy ugorna fejest a parkettába. Olyankor hasonlóan pattanok ki az ágyból, mint azokon az egykori húsvéthétfői reggeleken. Ez van, ő most ilyen. Nem tudja még máshogy elhagyni az ágyat. Meg nagyon aranyos is. Úgyhogy mondom: neki elnézem. Az öcsémnek viszont nem.

Fújva mérve

Ébresztő után aztán mindenki kiöltözött, a család férfi tagjai útra keltek, mi pedig otthon, minden jóval megpakolt asztallal vártuk a vendégeket. Ez volt az a nap, amikor akár háromszor-négyszer is cseréltünk ruhát. Ahányszor csuromvizesek lettünk, annyiszor öltöztünk egyet. A legtöbben vízzel öntöztek, hál’ Istennek. Voltak különböző vízszintek: egyesek tojás alakú spriccelővel, mások kis vízipisztollyal, nagy vízipisztollyal, esetleg pohárral, a komoly öntözők és hagyományőrzők kannával jöttek. A legdurvább szint talán apám szalonspicces fejéből pattant ki: szegény nénikémet bevágták ruhástól a kádba, és úgy zuhanyoztatták meg. Mondjuk, nekem akkor ez viccesnek tűnt. Ma már, belegondolva, nem tudom, mennyire lehetett az a nénikémnek. Néha azért megváltás volt egy vödör víz – mikor már a sokadik fajta olcsó parfüm lett ránk fújva. Mert hogy akadt a locsolók között jó pár kölnis is.

Sosem felejtem el, amikor az osztálytársaim – tizenvalahányan – teli kannákkal minden évben megjelentek. Imádkoztam a jó időért, meg persze a langyos vízért. A legszebb az egészben az volt, hogy aztán a lányokkal kitaláltuk, másnap, kedden visszaöntözzük őket. Ugyanúgy kannákkal mentünk a fiúkhoz, s ők is ugyanúgy megvendégeltek minket.

Az aranyidőkben, emlékszem, rengeteg ember járt hozzánk. Reggeltől egészen estig, folyamatosan jöttek. Voltak, akikkel csak ilyenkor találkoztunk vagy ültünk le beszélgetni úgy igazán az évben. Délután, estefelé érkeztek a legviccesebbek, mert ugye, nálunk már a sokadik stampedlit itták. Mondjuk jogos, hogy ha reggeltől mindenhol megiszik az ember egyet, valahol kettőt is, nehogy sántítás legyen a vége, akkor azért összegyűlik a megfújni való jókedv.

Zsebkendős pízek

S míg a férfiak jókedvet gyűjtöttek piros tojás helyett, a fiúk csokinyuszikat, majd zsebkendőket. Nem is lett volna baj a piros tojás lecserélésével, hiszen haladni kell a korral. Csakhogy a zsebkendőkbe a nénik pénzt is csempésztek. Évről évre egyre nagyobb összegeket. Mert ha a vásárban felemelik a lepény árát, akkor nincs mese, nekünk is fel kell. Egyszóval, kezdtek elfajulni a dolgok. Mondjuk ez pont nem egy szó, de hát értik. A fiókok meg csak teltek a használatlan zsebkendőkkel, mert addigra már mindenki papír zsebkendőt vett. S amíg én lányként a ruháimból csavartam a parfümös vizet, addig az öcsém fiúként lelkendezve számolta a zsebkendős pízeket. Nagyon igazságtalannak éreztem. Persze, néhány nőrokon nekem is küldött pénzzel teli zsebkendőt szolidaritásból, de az öcsém így is többet keresett. Miért? Mert fiú volt? Mert ő mondta a verseket, s öntözte a hölgyeket? Én meg örülhettem, hogy ez éven sem hervadtam el. Jeeeeeeh.

Mondjuk, igazi lecke volt ez a való életre. Hiszen én most is kevesebbet keresek, mint az ugyanazt a pozíciót betöltő, ugyanannyi ideje a színházban dolgozó férfi kollégám. Na mindegy. Szóval megint a pénz rontott el mindent. Már nem a találkozásról, beszélgetésről, hagyományról szólt a húsvét, hanem hogy ki mennyit szán rá. Sokan aztán ezért is hagyták el végül ezt a szokást, mert rájöttek, hogy abból a pénzből, amit a zsebkendőbe tesznek, akár kirándulni vagy wellnessbe is elmehetnek.

A nyúlon túl? Nem, a nyúl az...

Most meg? Összejött a család, de nem úgy volt az, mint volt régen. Nem az a Nap sütött az égen. De mondjuk, legalább sütött. Mert volt már úgy is, hogy havazott. Na de, visszatérve a lényegre, a régi jó dógokbó már csak pár klasszikus vers maradt, meg persze egy-két vicces. Ez éven engem például az unokaöcséim ezzel öntöztek: „Tele van a hajad kosszal, megöntözlek Domestosszal.” Anyukájuk parfümjét elcsenve kérdezték, fújhatnak-e. Én meg mondtam, hogy most inkább ne. De nem sértődtek be. Nekik már más volt a lényeg.

A bokorba fekete bogyók helyett ajándékot rejtő húsvéti nyuszi váltotta fel a zsebkendőbe pénzt dugdosó néniket. Bizony. A húsvétból tavaszi kiskarácsony lett. Télen a Jézuska megszületett, most meg újjá, érted? Jár az ajándék, ha megkeresed, gyerek. Hogy honnan jött ez? Miért pont a nyúl lett az új Jézus, s miért rejt bokorba ajándékokat? Sosem tudom meg. S bár az unokaöcséimtől pár éve már hallottam róla, félretettem a hátsó harddisken a Valentin-nap mellé, a badarságok mappába. Csak most, hogy mi is – akaratunkon kívül – belekerültünk a körforgásba, most esett le: a húsvétnak, ahogy én ismertem, végérvényesen vége.

– Nekünk nem kell semmi! – mondtam.

– De hát azért a Matyi is csak kapjon valamit, ha már a többieknek is vesznek.

Így találtunk mi is egy húsvéti tasit a teraszon elrejtve. Az öcsémtől ezúttal nyakonöntés helyett kaptunk egy hatalmas svájci csokinyuszit, amit végül mi ettünk meg. Begyűjtöttünk még pár dolgot, de gondolom, ha nem sorolom fel, senki sem haragszik meg. Legalább ez a szöveg ne arról szóljon.

Talán ez a dolgok rendje. El kell fogadni. A világ változik, s benne a szokások és a dolgok is. Valami mindig elmarad, s jön helyette más. Matyinak és az unokaöcséimnek már valószínűleg nem lesznek emlékei csuromvizes ruhákról, kölnikről, zsebkendőkről, kannákról, Ilonka néni mennyei kaszinótojásáról (bár arról még lehet). De talán egyszer ők is mesélnek majd valakinek a nyúlról, aki ajándékot dugdosott, és elmondják, mennyire vicces szokás volt. Meg hogy milyen kár, hogy már nincsen.

Háttéremberek aranyból

Egy valami azért nem változott, viszont remélem, hogy fog, mire majd ők mesélnek. Mégpedig, hogy ezek mögött az ünnepek mögött mindig ott áll valaki, akinek a munkájáról hajlamosak vagyunk megfeledkezni, mert azt hisszük, ez a természetes. Pedig nem. Ezek pedig nem mások, mint az anyák és nagymamák, akik már napokkal az ünnep előtt nekilátnak az előkészületeknek, és az ünnepnapjaik is folyamatos gürcöléssel telnek. Akiknek a húsvét sosem a pihenésről szól, hanem tavaszi nagytakarításról, ablakmosásról, portörlésről, porszívózásról, sütésről, főzésről, vasalásról, ajándékok beszerzéséről és mosogatásról. Mindezt mosolyogva végzik, majd amikor mindenki elment, a kanapéra hullafáradtan lerogyva tudatosítják, hogy megint alig beszélgettek valakivel. Ez lenne a nők sorsa? A piros tojás, a pénzzel teli zsebkendő ezek alapján inkább nekik járna. Jövőre lehetne úgy, mint a batyubálban. Vagy legközelebb besegíthetne mindenki. Lehetne ez a húsvét új szokása!