Száz Pál: Kis-keleti daemonologia 9. – A tűz szelleme

Atermészetben lakozó szellemek tudománya a démonológia külön szakterületét alkotja. A középkor egyházi ideológiától terhes világában az elementálokat, vagyis a négy őselem lényeit a gonosz teremtményeinek tartották. Az antik mitológia, ahogy a pogány vallások legtöbbje, ismeri az elemek lényeit, a nimfákat, drüászokat, szilfideket vagy najádokat. Az európai folklórban nyüzsögnek a gnómok, a sellők, a törpék és a tündérek, elég csak a Grimm testvérek Német mondáit, a kelta vagy akár a szláv népmeséket találomra felütni.

Az első, aki kriptotudományos vizsgálatnak vetette alá az elemek szellemeit, Theophrastus Bombastus von Hohenheim volt, vagyis Paracelsus mester. A nimfákról, szilvánokról, pigmeusokról, szalamandrákról és óriásokról írott latin értekezése már a halála után jelent meg 1566-ban, s nem ismertek a keletkezésének körülményei. Paracelsus ebben a műben elutasítja azt a tévhitet, hogy az elementálok a gonosztól származnak, és a Teremtés könyvével érvel amellett, hogy Isten teremtette őket is – noha különböznek tőlünk, emberektől, mivel nincs lelkük. Képletesen szólva azt mondhatjuk, hogy olyanok ők a démoni világban, mint az emberi világban az állatok. Isten ezeket az elemi lényeket a föld kincsei őrzőinek teremtette. A földben végtelenül sok ásványi anyag található. Ezek a hegyek mélyén, tűz hatására keletkeznek, és itt jönnek képbe a szalamandrák – írja a mester.

Paracelsus felől – bár értekezése egy pontján a vulcani nevet javasolja a salamandri helyett a tűz népére – annyit biztosra vehetünk, hogy jól ismerte a bányászfolklórt, a törpökről, gnómokról, tehát a föld népéről, vagy a tűzben élő szalamandrákról szóló mendemondákat. Talán éppen a Kis-Keleten találkozott velük, hiszen többször is járt vidékeinken: Felső-Magyarországon, Erdélyben, Pozsonyban. Az utolsó mindentudó, a démonológia nagy zsenije gyakorló alkimista és orvos volt. A Besztercebánya feletti rézbányákba (Úrvölgy – Špania Dolina – Herrengrund) az ott fakadó vitriolos cementvíz miatt ment, de a bányászok betegségeit is vizsgálta. A kék vitriolt mestere, Basil Valentine magyar vitriolnak nevezte, s alkimista körökben nagyra értékeltek, mivel a transmutatio, a fémek egymásba alakíthatósága bizonyítékának tartották. A természetes transmutatio során a cementvízbe mártott vas lassan rézzé alakul. Ha pedig ez lehetséges, akkor a Bölcsek Kövével, a legmagasabb vitriollal arannyá alakíthatók a fémek. Ma már persze jól ismerjünk a réz-szulfát, pontosabban a rézgálicoldat fémmel való reakcióját, de korunk felrobbantott világában nem értjük már a kozmosz szféráinak titkos korrespondenciáit.

Hogy a kék vitriol a kén sója, az alkimisták is tudták: a sulphurt olyan tüzes természetű anyagnak, sőt elvnek tartották, amely az életet irányítja. A rejtett vagy titkos tűz olyan minősége az eleminek, amely révén a természet életjelenségei működnek. A tűz tehát az alkimista Paracelsus számára sokkal nagyobb fontossággal bírt, mint a démonológus Paracelsus számára. Egy értekezésében írja: „Az első és legfőbb téma, ami ehhez a mesterséghez tartozik, az a tűz, amely mindig egy és ugyanazon tulajdonságban működik, és nem is kaphat életet semmi mástól. (…) Minden tűz, mely rejtve megbújik a titkos dolgokban, életerejét nem másnak köszönheti, mint a Napnak, mely a világ minden dolgait fűti, akár titkos, akár látható és nyilvánvaló módon, mint a Mars, a Szaturnusz, a Vénusz, a Jupiter, a Merkúr, a Hold szférái esetében, melyek nem tudnak más fényt adni, csak amit a Naptól kölcsönöznek, mert azok magukban halottak. De a Nap maga nem mástól kapja a fényét, hanem Istentől, aki maga irányítja azt, úgyhogy az Isten ég és ragyog benne.”

De térjünk vissza a földre – illetve a földbe. Az anyagi tűz szellemét a szalamandra jelképezte, egy traktátus szerint talán azért, mert „a föld szalamandrája rendkívüli hidegsége és nedvessége miatt nem ég meg azonnal, hanem szabadon átmehet a Lángon, amely forró és száraz”. De a tűzben élő szalamandra képe nem a nedves és hideg kétéltűre vonatkozik. „A filozófiai szalamandra a természetének hasonlósága miatt örül a Tűznek, a szalamandrák pedig olyanok, akik Vulcanus erőszakossága felett állnak, amitől nem félnek.”

Először 1521-ben járt Paracelsus mester a Kis-Keleten, útja Felső-Magyarországon kezdődött. A hagyomány szerint azon az éjszakán, amikor Herrengrundban megszállt, álmot látott, amelyben a tűz szellemével találkozott. Előbb feltűnik az esthajnal vörösen izzó csillaga, amely egy birodalom bukását okozza. A menekülő Király belefullad az őskáosz vizébe. A gonoszok hadai elözönlik az országot, és tűzzel pusztítják el, lángoló falvak és égő emberek mindenhol. Az égből démonok irtják az embereket, villámokkal sújtva minden elevent. Az ártatlanokat karámokba terelik és tüzes kemencébe vetik, benne a gonoszok aranyát készítik. A mester a kemence tüzének magjában meglátta a szalamandrát, emberi alakban: lángoló ember volt, akin nem fogott a tűz, a sulphur szelleme.

A hagyomány úgy tartja, a mester látomását csak évekkel később értették meg. Prófécia volt ez a mohácsi csatavesztésről, Lajos király haláláról a megáradt a Csele-patakban, és a törökvészről, amely e völgyeket is fenyegette, Vénusz csillaga ugyanis a szultán hatalmát jelentette. De valóban erre vonatkozott a mester próféciája?

A Colloquia Cryptopsychologica tavalyi évfolyamában megjelent cikk amellett érvelt, hogy a mester nem néhány évre, de néhány évszázadra előre jósolta meg az eseményeket. Egész pontosan az 1945-ös év elejének szörnyű eseményeit, amelyeket talán a hely szelleme – vagyis Herrengrund genius locija – nyilatkoztatott ki neki.

Idén nyolcvan éve annak, hogy a németek és a gárdisták Špania Dolina és Staré Hory falvait felégették, hogy bosszút álljanak a partizánokon és az őket segítő falusiakon. A megszállást követően mindennapossá vált tömeggyilkosságok legdémonibb eseménye a közeli Nemecká és Ráztoka mellett működő óriási mészégető kemence beüzemelése és a tűz legsötétebb szellemének megidézése volt. Miután Kremnička mellett az eredetileg tankok ellen ásott árkok tömegsírként megteltek, az SD és a gárdisták egységei a besztercebányai börtönből január folyamán a mészégetőhöz kezdték hordani a foglyokat.

A teherautók közvetlenül a palló előtt álltak meg. A foglyokat a pallón a kemence peremére vezetni, ott letérdeltetni, és tarkón lőni úgy, hogy a test a lángokba essen, mintha egy vulkáni kráter szélén állna. Egy töltény per fő elég kell, hogy legyen. Elméletben. A gyakorlatban azonban a pontatlanság miatt számos áldozat a lángok között lelte halálát. A mészégető briliáns ötlet volt, a holttesteket azonnal elhamvasztották, a hamut pedig Koleno és emberei a Garamba hordták. Semmi nyom nem maradt az áldozatok után. Máig sem tudni egészen pontosan, hány embert, s kiket emésztettek el a kemence lángjai, ugyanis Kremničkával ellentétben Nemeckán nem volt mit exhumálni.

Nyolcvan éve volt annak is, hogy március 18-án a fasiszták felégették a vidék falvait, pontosabban a következőket: Kalište, Baláže, Bully, Špania Dolina, Turecká, Liptovská Osada, Liptovská Lúžna, Motyčky és Richtárová. Paracelsus mester látomása beigazolódni látszott. A tűz szellemével ugyanitt V. S., az ifjú partizán 1945-ben találkozott. Legalábbis ezt bizonyítja a vele készült interjú nyers átirata.

*  *  *
V. S. a Banská Bystrica feletti vidékéről származott, Richtárovából, az egykori bányásztelepülésről, amely közigazgatásilag Staré Horyhoz tartozott, de egy volt a domb túloldalán megbúvó Špania Dolina telepei közül, mint Piesky vagy Uľanka.
Engem a felkelés a Pohronské kaszárnyákban ért, Zvolenban. Én akkor diák voltam a katonai zeneiskolán, trombitás a harmadik gyalogezred mellett, M. ezredes alatt szolgáltunk. Nem szónokolt sokat. Katonák, a felkelés megkezdődött. Mostantól új szabályok vannak: a németekre tüzelünk, a partizánokkal pedig tárgyalunk. S. hadnagy a diákokat meghatározatlan időre hazaküldte. Te mit fogsz csinálni? – kérdezte V. S. osztálytársát, J. G.-t, akivel a legtöbbet cimborált, és aki dobos volt. Elmegyek a felkelők közé a hegyekbe! Te? Haza.
V. S. korábban elmondta, hogy hétévesen, édesapja halála után édesanyja kényszerűségből a ma Banská Bystricához tartozó Radvaň árvaházába adta, innét ment a katonai iskolába. Később az asszony újraházasodott, egy bányász vette el. V. S. nagy örömmel érkezett haza a szülőházába szeretett anyjához és kisöccséhez. De mikor hazaértem, meglepődve láttam, hogy a házban teljes a felfordulás. A ház tele volt partizánokkal. Végül V. S. is beállt közéjük.
Špania Dolina egyik régi tárnájába vezették le kiképezni az új partizánokat. V. S. meglepődött és nagyon megörült, hogy a csapatban cimborájával, J. G.-vel találkozott össze. Odalent gyakorlatoztak a régi bányákban, tizennégy napig képezték ki a 26-os típusú golyószóró használatára. A legtöbbször V. S. és J. G. párban dolgoztak, hol az egyik tüzelt, a másik pedig segéd volt, hol megfordítva. Aztán a robbanóeszközök használata következett, az aknászkiképzés. Megtanították nekünk, hogyan szereljük össze a robbanószerkezetet, egyszerű volt. Gyönyörű robbanások voltak. V. S. és J. G. szinte játékként élte meg a kiképzést. A robbanás olyan, mint a tűzvész, amely egy pillanat alatt következik be, magyarázta J. G.
1944. október 14-én Turiecben vetették be V. S. egységét. Tüzelésre készen vártuk a németek támadását, akik olyan egy óra körül valóban támadni kezdtek. Egyszer csak akna csapódott be. Két lövészünket azonnal meg is ölte. V. S. hallotta, hogy repül az akna, az utolsó pillanatban hasra vetette magát, fejét a karjai közé kapta, a hátizsákja a nyakába csúszott. A repesz így nem a fejembe, hanem az alkaromba fúródott, meg a hátizsákomba. Két halott, négy sebesült. A másik árokból jöttek át a cimboráink, azok vittek minket valami erdőirtáson át a golyóesőben, mert folyamatosan tüzeltek ránk. Értem J. G. rohant oda, ő vezetett valami vízmosáson át, ott nyílt terep volt, meglőtték. Így végül én vezettem őt, rám támaszkodott. Ha ottmarad, agyonlövik. Meg akart menteni, s végül én mentettem meg őt. Szerencsére nem volt mély a seb, a lövedék csak súrolta. A fedezékben megnéztem. Hirtelen feltűrtem a karomon a ruhát, nagy fájdalom között kihúztam a repeszt. Legyünk vértestvérek. És J. sebére szorítottam az alkaromat. Aztán persze elkötöttük, de attól kezdve vértestvérek voltunk.
V. S. és J. G. sérülése nem volt komoly, 1944. október 27-én ők is a hegyekbe vonultak vissza. A németek elfoglalták Besztercebányát, és megindult az expanzió. Reggeltől bombázták a környéket, egészen Donovalyig, este a visszavonuló csapatokat lőtték. Rengeteg áldozat és kár volt, összedőlt házak, ordítozás, fejvesztett menekülés, halottak, vér. Ezután jöttek a Messerschmidtek, mindenre lőttek, ami csak mozgott. Elhagyni Špania Dolinát. Áttérni a gerillaharcra. Így szólt V. és G. generális parancsa, amelyet akkor adtak ki, amikor Donovalyt feladva hátráltak. A tizenkét sebesült a Jelenská skala alatti erdészházba húzódott meg.
A német gépek ekkoriban teleszórták az erdőket röplapokkal. Aki ezt felmutatja a német őrjáratoknak, hazaengedik. S. kapitány kijelentette, hogy ez hazugság, és ne higgyük el. J. azonban este odasúgta: És ha nem hazugság? Ha megadjuk magunkat, nem fognak bántani. Honnét veszed? Gerillaharc, ez nem jelenthet mást, mint hogy bekerítenek minket, és hajtóvadászatot rendeznek ellenünk. Akarsz egyet? Van még, mondta, és akkor vettem észre, hogy két röplapot eltett a fekhelye alá. Nem kell. Csak ki kell tartanunk, nem látod, keleten felkelt a csillag, ki kell tartani, jönnek a vörösök, felszabadítanak minket. Mire J.: Késő, szorul a hurok. Tudod, hogy a németek mindenre képesek!
V. S. és J. G. brigádjának a feladata a rombolás volt, mindenáron késleltetni a németek előrenyomulását.
Hidakat robbantottunk fel, fákat döntögettünk az útra, és jártunk minden második nap ellenőrizni, hogy a németek nem takaríttatták-e el a civilekkel. A Ružomberok és Banská Bystrica közötti utat kellett védeniük. Liptov felé minden alkalommal tűzharcba keveredtek, mert a németek Ružomberok felől Banská Bystricára szerettek volna jutni.
Egy alkalommal J. szakaszát elküldték élelemért. Nem tudom, mi történt pontosan, mert nekem is csak a többiek mesélték. Staré Hory falvába mentek, mert úgy hírlett, hogy Špania Dolinában már ott lehetnek a németek. Elszámították magukat. Tűzharcba keveredtek, csak annyit lehetett tudni, hogy J.-t elfogták a németek. A társa, F., akivel a falu központjába tartott, megmenekült, meglőtték, de nem volt komoly a sérülése, J. azonban ott maradt. Tüzeltek rájuk, hiába védte őket egyikük a golyószóróval hátulról. Pedig el tudott volna futni a házak között, ha kicsit rizikózik, mondta F. És ha agyonlövik? Így meg elfogták. Ki tudja, mit csinálnak vele. Borzalmas volt ezt hallani, hisz a pajtásom volt, sőt, a vértestvérem. Örültem, hogy nem esett baja, de féltem is, mert tudtam, hogy a németek mindenre képesek. F. szavai nem hagytak nyugodni. Talán megadta magát? A kétség nem hagyott aludni, felkutattam a fekhelyét, és csak egy röplapot találtam. Elárult minket, elárulta az ügyet, vagy csupán mentette az életét?
Március 18-án fekete nap virradt Staré Hory völgyére. A németek korán reggel benyomultak a Partizán Köztársaságba, porig égették Kalištét. Az embereket agyonlőtték. Betörtek Špania Dolinába, felgyújtották a házakat, lőttek mindenkire, gyerekekre, öregekre, még a szoptatós anyákat sem kímélték. Szörnyű volt az egész, a világvége lehet ilyen, mindig azt szoktam mondani. Akiknek sikerült elmenekülniük, a Glezúr dombján keresztül Richtárovára mentek, hogy figyelmeztessék az embereket. A mi egységünk készenlétben volt, a Košút réten voltunk, Špania Dolina és Richtárová között. Két golyószóróval vártuk a németeket, de lentről, Piesky felől jöttek. Aztán meg a Krčmárka völgye felől, szétszóródtak, leöntötték a házakat, meggyújtották, lángoltak a pajták is, lőttek a civilekre. Az alvégen a házban zsidókat bújtattak, vagy negyven családot. Szörnyű volt, szörnyű, mondja V. S.
V. S. mostohaapját is agyon akarták lőni ott helyben, persze ő is segítette a partizánokat, a halántékához szorította a tiszt a revolvert. Anyám könyörögni kezdett az SS-nek, hogy gyerekeik vannak, az öcsém kétéves volt, ott volt a karjában. V. S. mostohaapja túlélte a háborút, a fogságból gyalog jött haza, Linz mellett volt fogolytáborban.
Amikor már jól égett a házunk, az SS az anyámhoz fordult. Téged nem lövünk agyon. Elevenen égetünk meg a gyerekeddel együtt. Belökték őket az égő házba, és rájuk zárták az ajtót. Ha kifutott volna a házból, agyonlövik. A németek vártak, várták a mókát, de senki sem ugrott ki, nem hallottak dörömbölést és a szenvedés sikolyát sem. Szerencsére csak későn vették észre, amikor a nagy hóban a ház végéhez mentek, hogy volt egy hátsó ajtó is, ami elkerülte a figyelmüket. Az volt a szerencse, hogy anyám nem lélegezte be a füstöt, és nem esett pánikba, így a hátsó ajtón, amely a fáskamrán át vezetett, el tudott szökni. Élete végéig visszatérő rémálmokban kísértette a tűz szelleme.
Baláže felé vonultunk vissza. Sosem felejtem el azt a látványt. Égett az egész falu. Minden ház lángolt, akár a fáklya. Az emberek eszüket vesztve menekültek az erdőkbe, csak azt vitték magukkal, nyakukban gyerekekkel, amit hirtelen magukhoz vettek. Azt kiabálták nekünk, katonák, mentsetek meg, segítsetek, meg akarnak ölni minket, de nekünk teljesítenünk kellett a parancsot. Egy domboldalon vágtunk át Kalište felé. Mi lehettünk az elsők, akik odamentek. Füstölgő romok mindenütt.
Másnap V. S. egysége Bully felől Liptovská Lužnára ment, majd Liptovská Magurkára. Ekkor már több ezren voltak a menekülők. Hatalmas szélvihar volt, amikor a Chabenecre másztak. A partizánokon kívül vagy ötven menekülő zsidó is volt ott, meg sokan a környező falvakból, rengetegen megfagytak, férfiak, asszonyok gyerekekkel, vén zsidók.
Jasenská dolinába ereszkedtek le a Chabenecről, ahol az erdőgazdaság épületeiben helyeztük el a sebesülteket. Tüzeket gyújtottunk, hogy melegedjenek, rettentő hideg volt, mindenki átfagyva, a nedves ruha ráfagyott az emberre, szinte tört. Egyszer csak megjelentek a repülőgépek. Riadó, eloltani a tüzeket, célozzatok a repülőgépekre. Vártuk az ejtőernyősöket, de nem voltak, és nem is lőttek. V. S. máig nem tudja, kinek a gépei lehettek, és mi célból jártak ott. De tüzet gyújtani már nem szabadott.
Majd megfagytunk, egy helyben toporogtunk. Éheztünk. Nem mertünk elaludni, mert attól féltünk, hogy megfagyunk. Egymást keltegettük. Odakint egy csillag fénylett jeges derengéssel, lehunytam a szemem és elképzeltem, hogy meleget áraszt, hogy izzik, hogy tűz mellett melegedem. Hirtelen kellemes érzés töltött el, és elaludtam. J. hangját hallottam, és amikor odanéztem, egy hatalmas kráter szélén álltam, alattam vakító tűz világlott, a közepén pedig J.-t láttam, mintha maga is tűzből lett volna. Majd egy robbanás. Valaki felrázott álmomból. Ne aludj, különben megfagysz!
A Nemecká és Ráztoka közötti mészégető áldozatainak pontos számát nem lehet megmondani, és a nevek teljes listáját sem lehet összeállítani. Az egyetlen forrás a besztercebányai börtön nyilvántartása, amely 250 nevet tartalmaz, de sejteni lehet, hogyan vezették ekkoriban. A felkelés huszadik évfordulójára készült kiadvány a későbbi bírósági vallomások alapján kiegészítve négyszázra teszi az áldozatok számát. J. G. neve hiányzik a börtönlistáról éppúgy, mint a nyilvántartásokból. V. S. azt mondja, itt kellett, hogy végezze, Kremnička ekkoriban már nem működött. A foglyul ejtett partizánokat, a rejtőzködő zsidókat, a partizánokat segítő, vagy a gyanúba keveredett és elfogott civileket a mészégető kemencéjébe lőtték bele.