Ladányi István: A lemerült akkumulátorokról

Csütörtök van, babonák napja, megjöttek a gyógyszerek. Már megint túlkombináltam, a rátóti automatába hozattam, mert az a legbiztosabb, pedig most épp nem járnék arra, egészen máshol járnék a szívem szerint. Most viszont nem is a szívem szerint kellene másfelé mennem, hanem az ottragadt autómért Fehérvárra, miközben én épp az ellenkező irányba robogok, nehogy visszavigyék a gyógyszereket az automatából, mire odajutnék ezekben a zűrzavaros napokban.

A visszapillantó tükörben a csontkovácsunk tejesautója sejlik fel, hetente kétszer hozta a tejet, aztán egyik csütörtökön szólt, hogy hétfőtől csontkovács lesz, azóta házhoz jár ugyanazzal az autóval, arany keze van. Utolér, csak poroszkálok a kölcsönautóval, megelőz, mégsem ő az, nem stimmel a rendszám, pontosabban furcsán stimmel, mert az én rendszámom van a kocsin, fölöttébb különös, jóformán megmagyarázhatatlan.

Nem először fordul ez elő, egyszer volt már ilyen, vagyis egyszerre kétszer, hogy megyünk, és elkerül egy autó, rajta a rendszámom, és mire átgondolnám, újra megelőz, ugyanaz a kocsi, ugyanaz a rendszám, ez valami tévedés lehet. Hiba van a mátrixban, mondom a feleségemnek, a fejedben van hiba, mondja a feleségem, most viszont hiába mondanám, mert egyedül megyek a gyógyszerekért, nyomomban a csontkováccsal, aki mégsem az, még csak az hiányozna, hogy magamban beszéljek, iparkodnom kell, még ha az ellenkező irányba is a kölcsönbe kapott autóval, aminek nem jegyeztem meg a rendszámát, pedig oda kell figyelni most már erre is, Teremtőm, egyik gond jön a másik után.

Tevje és lányai

Nem indult be a kocsim az éjjel, ottragadtunk a színház előtt. Pedig a fél falu körülöttünk ügyködött, Tevje öt lánya közül kettő, meg Golde, a csípős nyelvű felesége, a hegedűs a háztetőről, Cejtel hozta a kocsiját, Fegyka keményen szorította a bikázókábel krokodilcsipeszét, hogy jobban átmenjen Cejtel kis Hondájából a kraft, de semmi, meg se mukkan, vagyis egy mukkot még épp kiad, a többi néma csend. Mondanék ezt meg azt a Teremtőnek, ahogy Tevje társalgott vele még jó előbb, hogy mégis, mi szüksége van erre, elment volna a péterkéje, ha most mi annak rendje és módja szerint éjjeli tizenegykor hazagurulunk? Másrészt eszembe jut, hogy sokkal rosszabbul is járhattam volna, ha a garázsban mondja be az unalmast, akkor eljönni sem tudtunk volna, vagy netán tegnapelőtt reggel, akkor várhatott volna rám az egész csoport a bezárt tanterem előtt. Foglalkozik-e egyáltalán a Teremtő az akkumulátorokkal, vagy ránk hagyja ezeket a dolgokat?

Van, aki szerint a Teremtő nem tud szaxofonozni, épp azért teremtette az embert, hogy legyen, aki szaxofonozik neki. De hát az autóban korántsem telhet annyi öröme, mint a szaxofonmuzsikában, másrészt, mondaná Tevje, az autó elég fontos szerepet játszik a sors játékában, nincs az az Isten, aki ezeket csak úgy a véletlenre vagy a mi rövidlátásunkra bízná, akik azt se tudjuk, hogy ma este hol leszünk, csak nyomjuk a gázpedált, mintha nem lenne holnap.

Bólogató kutya

Holnap van, megjöttek a gyógyszerek, már robogok velük a hadak útján Fehérvárra, viszem a tartalék kulcsot, hátha az indításgátló csipje ment tönkre a naponta használt kulcsban, átkutattam a probléma után az internetet, a tüneteimre is mindig rákeresek, csak aztán el ne felejtsem bevenni a gyógyszereket. Két szerelő telefonszámát is kikotortam, ha mégsem indulna be a tartalék kulccsal, és valamit akkor is csak kell csinálnom, a fene egye meg. A legszívesebben nem csinálnék semmit, a legjobb lenne, ha nem lenne ez most, még tegnap lenne, amikor minden másképp is alakulhatott volna, vagy már holnap, amikorra valahogy csak megoldódik ez is, valahogy mindig meg szoktak oldódni ezek.

De most még nem oldódtak meg, szorongva robogok Fehérvár felé, ügyelek, nehogy megelőzzem magam, nyomom a Jazzt, bár a rádiót nem merem bekapcsolni, mert még ez is elnémul nekem, egyik baj jön a másik után. Cejtel telerakta mindenféle cukisággal, az ablakra cuppantott plüss dobókockákkal igyekszik magához láncolni a szerencsét, a szélvédő bal sarkában sárga csőrű fekete kacsa valamelyik rajzfilmsorozatból, a jobb sarkában barna kabalamaci. Engem a kalaptartón bólogató kutya vesz le a lábamról, jó, hogy épp rálátok a visszapillantó tükörből, úgyse fordul a nyakam, a fejbiccentő izom is beállt. Ha valamiért gyűjtésre adnám a fejem, akkor a kalaptartón bólogató kutyákra specializálódnék, a Teremtő mérhetetlen jóindulata lehet ebben is, a sok szörnyűségre való képességünk mellett belénk ültette, hogy ilyeneket tudjunk kitalálni. Ha megundorodik tőlünk, akkor csak a kalaptartókon bólogató kutyákra veti a pillantását, és bizonyára megenyhül a szíve.

Nincs az az Isten

Teszek egy próbát a tartalék kulccsal, hosszan kitartom a pillanatot, amíg átfordítom, aztán csak átbillen, és semmi. Lehet, hogy lemerült az elem a tartalék kulcsban? Szerencsére elemeket is hoztam, bedobok egy vitamint meg egy magnéziumot, szétfeszegetem a kulcsokat, mindkettőben kicserélem a batériát, addig is múlik az idő, kitart a remény, hogy nem kell a szerelőket hívnom, akik úgysem érnek rá csütörtökön délelőtt, hiszen milyen szerelő lenne az, aki ilyenkor ráér. Az első fel se veszi a telefont, mert persze hogy nem megy a gyújtás a kicserélt elemekkel sem, hívom a másikat, és a jóindulatát megszerzendő részletezőn mesélem, hogy az éjjel lerobbantam itt a közelben, most visszajöttem, de most sem indul, gyors segítség kellene, ugye, ki tud ugrani. Nincs az az Isten, mondja, nem hagyhatja ott, amiben nyakig benne van, de elsorolja, mivel lehet baj, miket próbáljak végig. Ráveszek két fiatalembert, hogy segítsenek betolni, mert a szerelő szerint az hatékonyabb, mint a bikázás, egy kisebb teljesítményű akksival eleve bajos, meg ezekben az olcsó kábelekben kevés a réz, és feltételezi, hogy nem profi bikázókábelem van. Elindulunk a lejtősebbnek látszó szakaszon, már-már berobban, aztán megáll. Betoljuk egy szabad parkolóhelyre, ez már fizetős zóna, veszek parkolójegyet.

Lépkedek a Berényi úton az akksibolt felé, recsegve-ropogva forgatom a fejem, nehogy eltévesszem az utat, próbálkozom egy autóvillamossági szaküzlettel, de nevetve mondják, mint akik készültek a jelenetre, hogy nem-nem, ők nem árulnak ilyet, menjek még egy kicsit, ott van a körforgalom után. Megbámulok egy mellettem elhúzó csomagszállító autót, ismerős a rendszáma, ezzel az erővel ide is hozathattam volna a csomagot, gyorsabban szedem a lábam, mert kicsit messze az a körforgalom. Utolérem a csomagküldő autót, egy rendőr járőr áll mellette, mögötte kidőlt buszmegállótábla meg egy vérző fejű bácsi a járdán, papír zsebkendővel törölgetik a fejét. Elég ramatyul néz ki, a csomagszállító autó nekitolathatott a buszmegállót jelző táblának, és úgy látszik, a bácsi épp alatta állt. Egyszer már láttam ilyet, egy kisteherautó tolatott rá az elsőbbségadás kötelező táblára a járdaszegélyen, és az egy pillanat alatt a gyalogosra csapódott volna, ha valószínűtlenül gyors reflexekkel félre nem ugrik. Hatalmasat ugrott, mint a rajzfilmekben a macskák meg az egerek, és csak utólag bámulta meg az aszfaltba ékelődött háromszöget. Gyanús, hogy túlhaladtam az akksibolton, de megyek még egy kicsit, aztán átvágok a másik oldalra, nehogy azt higgyék, hogy a baleset miatt forgolódom. Épp teszik be a bácsit a mentőbe, a csomagküldős csaj meg telefonál, hogy kicsit elakadt a Berényi úton, de hamarosan ott lesz, legyen kedves megvárni, egy pillanat.

Ha én gazdag lennék

Egy kopasz pasas fizet előttem az akksiboltban, elmondom a gondomat a valószerűtlenül kedves eladó fiatalasszonynak, mármint nem úgy eladó, mint Cejtel, Hódel és Chava, hanem ő áll a pult mögött, mutatom a befényképezett akkumulátort.

A derűs és segítőkész fiatalasszony felajánlja, hogy az egyik kolléga kiszáll megnézni a kocsit, és bebikázza, ha lehet, aztán bejöhetek vele. Egy óra múlva tudna odaérni, zúg a fejem, nem merek ellentmondani. Visszacaplatok a Berényi úton, bedobok még néhány kétszázast az automatába, és beülök a kocsiba lazítani. Vannak ilyen gyakorlatok, hogy szemkörzés, kitartott felfelé nézés, elmulasztják a fejfájást, meg fülakupresszúra, most van rá idő. Jó nagy akkumulátorral és profi kábellel jön a szerelő, hatalmas vörös bika toporzékol a pólóján, pöccre, érted, pöccre indul, aztán a körforgalomban elszáll a szervo, alig tudok bekanyarodni a bolt elé, beáll a vállam is, még jó, hogy bevettem a vitaminokat, a magnéziumot meg a szelént. Ugyanaz a kopasz pasas fizet előttem, vidáman köszön, szia, szia, nem tudom, hogy összetéveszt-e valakivel, vagy tényleg megismert, vagy nem is ugyanaz a pasas, csak ő is meg én is félreértjük a helyzetet. A talpraesett fiatalasszony még segítőkészebb és derűsebb, tehenekkel és bikákkal is elboldogulna, Tevje vagy Lázár, a falu jómódú mészárosa is jól járna vele.

Ha én gazdag lennék, énekli valaki a fejemben, jaga diga, diga diga, diga diga, diga dum, szól a hegedű a háztetőn, dolgom, gondom másokra hagyom, végül csak elrendeződnek a dolgok, de Uram-Teremtőm, mikor pihennek és mikor vannak elemükben az akkumulátorok?