Lošonská Dékány Nikolett: Bürökgrácia

Mindig is imádtam hivatalos ügyeket intézni. Az egyszerű ember, ugye, általában rettentően tájékozott ilyen téren, hiszen – ahogy mindannyian tapasztaltuk – az iskolában minden fontos, életszerű dolgot megtanítanak nekünk. Ha Ön esetleg pont akkor hiányzott, sebaj. Ma már könnyű rákeresni, mikor kell, hogyan, kinél, milyen ügyben eljárni. Minden körülmény adott, hogy bármi is legyen a gondunk, menjen a dolog, mint a karikacsapás – ahogy azt mondani szokták.
Nem tudom próbált-e már a kedves olvasó karikás ostorral egy jót odacsapni, olyan istenesen attilásat, hogy szóljon. Ha esetleg nem, elárulom, nem lehetetlen, csak sokat kell gyakorolni. No, de annak sem kell megijednie, akinek ez nem megy, vagy nincs ideje rá, vagy csak egyszerűen nem tud felmenni a lépcsőn a babakocsival. Elvégre nem mindenki születhet Rózsa Sándornak vagy Sándor Rózsának. 2025-öt írunk, hazánkban is úgy virágzik a digitalizáció, mint a barackfák januárban.

Amikor Rózsa Sándor intéz ügyet
A közös számlánkon pár napja már ott villogott az egyes egy rajzolt borítékon: e szerint egy levél jött a banktól. Nem törődtem vele, mondván, ketten vagyunk rá, majdcsak észreveszi a másik. Én ehhez úgysem értek, nem is akarok. Nem én vizsgáztam pénzügyből a Nemzeti Banknál unalmamban korona idején. De mikor eltelt két hét anélkül, hogy valaki megnyitotta volna a levelet, megcsapott a felelősség büdös szele, és fintorogva, de megnéztem.
Teljesen felesleges volt, mert bár elolvastam, még mindig nem tudtam, mit akarnak tőlünk. Amikor a férjemnek megemlítettem, ő is inkább a pénzügyi tanácsadónkhoz irányított, biztos, ami biztos alapon, aki elmondta, hogy igazából csak egy igazolás kellene a kataszterből arról, hogy a férjem annak a lakásnak a tulajdonosa, amit nemrég refinanszíroztunk. Ezt meg is oldhatnánk pár másodperc alatt – írta –, ha nem dőlt volna be a rendszer, éppen most, az egész országban. Jeeeeeeej, szuper. De legalább nem voltunk egyedül, meg addig is volt kifogás az ügyintézés halasztására.
Pár hét múlva aztán, mikor elvileg rendeződni kezdett a helyzet a hivatalban, bement a férjem a bankba, ahol megtudta, hogy itt az idő, kinyíltak a kapuk, lehet menni az új dimenzióba. Azaz városunkban már működik a kataszter, ki lehet kérni a szükséges papírt. S mivel épp nem volt jobb dolgunk, viszont időnk igen, és a városban tartózkodtunk, a férjem úgy döntött, most vagy soha, sorban állás ide vagy oda, ha menni kell, hát menni kell. Sőt, a bankban voltak olyan jó fejek, és előre figyelmeztették, hogy kolokra, magyarul illetékbélyegre lesz szüksége 17 euró értékben, amit ajánlanak előre, a postán beszerezni.
Fogtuk hát magunkat és elsétáltunk a legközelebbi postára. Miután kiállta a sort és beszerezte, amit be kellett szereznie, átsétált a hivatalba, nyomtatott magának egy sorszámot, és várta a dimenzióváltást. Mi Matyival mindeközben róttuk a köröket a hivatal előtti téren. A férjem végül sorra került, és elbeszélése alapján a (nem) mindennapi esetet valahogy így rekonstruálnám:
Megkapta a papírt, majd nyomtatás közben az ott dolgozó hölgy megkérdezte:
– A másik dokumentumot is kéri?
– Milyen másik dokumentumot?
– Hát az egyik a lakástulajdonról, a másik pedig a területtulajdonról szól, amin a lakás áll.
– Á, vagy úgy. Ez külön papíron van?
– Igen.
– Persze, ha már itt vagyok, nyomtassa ki azt is.
– Ahhoz viszont szüksége lesz még egy 17 eurós kolokra.
Ekkor egy gyors film játszódott le a férjem fejében, egy újabb postasor kiállásáról, hivatali sorszámokról, időpazarlásról, sok lépcsőről, sok sétáról. Ezt a filmet viszont se ő, sem a filmalap nem támogatta volna, úgyhogy új forgatókönyv után nézett. Meglátta az ajtón a plakátot, ahol egy applikációt reklámoztak e-kolok címen. Hát ez zseniális, hogy erről miért nem tudtam idáig? – kiáltott fel magában, és lelkes belső monológja olyannyira egyértelműen leolvasható volt az arcáról, hogy még mielőtt kinyitotta volna az Obchod playt a mobilján, a hölgy már mondta is:
– Látom az applikáció letöltését fontolgatja. Nos, igen, valóban jó és gyors ötletnek tűnik, ez az applikáció viszont csak a régebbi telefonokra tölthető le, az újabbakon nem működik. Sajnos. Úgyhogy teljesen feleslegesen fárad.
– Pua-pua-pua-puaaaaa – szólt a kar a háttérben az én elképzelésemben.
– Muszáj más megoldást találnom – gondolta ekkor a férjem.
– Volt itt egy automata is régen, nem? – kérdezte hangosan.
– Igen, igen, de…
– Jaj, de jó!
– ...sajnos már egy ideje az sem működik.
– Akkor tudja mit? A másik papírt mégsem kérem – s már sietett is vissza a bankba, mi meg utána. Kijövet csak ennyit mondott:
– Na menjünk, együnk.
S a történetet ezzel lezárva.

Amikor Sándor Rózsa intéz ügyet
Úgy gondoltam, ha már adott a lehetőség, hogy az internet segítségével, az otthonom falai között rójam a hivatal folyosóit, akkor megspórolom magunknak a 2 órás utat Pezinokból a párkányi hivatalba. Papíron ugyanis még mindig szőgyéni vagyok, így Párkányban tudom csak intézni az olyan aktuális ügyes-bajos dolgaimat, mint például a kérvényt a rodičovskýra. Mert, mint nemrég megtudtam, hiába tudják, mikor jár le az anyasági, a rodičovskýt külön kell kérni. Na és ha már a múltkor sikerült letölteni a Slovensko v mobile szuper applikációt a telefonomra, ami kártyaolvasó nélkül is enged bejelentkezni a slovensko.sk-ra, akkor miért is ne próbálnám ezen keresztül intézni a dolgot?
Sikerült is bejelentkeznem, még a kérvényt is megtaláltam gyorsan, amiben minden sort becsületesen, aprólékosan kitöltöttem a férjem és a fiam helyett is. Aztán – míg a gyerekorvos címét kerestem egy másik ablakban –, visszatérve az oldalra konstatáltam, hogy minden elveszett, úgyhogy kezdhetem elölről az egészet. Mindegy. Másodszor is kitöltöttem, de valami miatt nem engedett tovább a rendszer. Úgy feküdtem le, hogy majd másnap felhívom az ügyfélszolgálatot, és ott kérek segítséget.
Ez meg is történt. Elmondtam, mi a baj. A hölgy a vonal túloldalán nagyon segítőkész volt, bár egy idő után nélküle is rájöttem, hogy a kitöltésnél hibáztam, amikor magamtól írtam be a lakhelyet, és nem a rendszer kínálta listáról választottam az egy az egyben ugyanúgy leírt városokból. Mikor végre sikerült a dokumentumot lezárni, már csak az aláírásom hiányzott. Kérdezte is a hölgy, írtam-e már alá elektronikusan dokumentumot. Mondom, szerintem igen, nagyon régen, de már nem emlékszem rá. Akkor maradjon vonalban és segítek. Ő már tudta, csak én nem, hogy ez nem lesz olyan egyszerű, hogy csak rákattintok a podpísať-ra, oszt heló.
– Le van töltve az aláíráshoz szükséges applikáció? Merthogy az aláíráshoz külön applikáció kell.
– Mi? Nem.
Homályos emlékeim szerint mikor az applikációt sikeresen letöltöttem, a böngészőben engedélyeztem, meg még egy csomó kattintás, amit az agyam azóta már kiszelektált, szóval satöbbi-satöbbiként jellemezném leginkább, végre megnyomtam az áhított gombot, bejött egy ablak, ahol ki kellett volna választanom valamit, de ott nemhogy nem volt túl nagy választék, hanem konkrétan semmilyen sem.
– Akkor gondolom nincs kigenerált tanúsítványa.
– Hogy mim?
– Akkor most nyissa meg a másik applikációt, az eID-t.
– Ah, oké – végre valami, ami ismerős. – Megnyitottam, igen?
– Na és ott kattintson rá a tanúsítványt generálnira.
– Hát én itt most csak ilyen töltődést látok, és azt írja, hogy hiányzik a kártyaolvasó.
– Jaj, igen, tanúsítványt csak azzal lehet generálni.
– Remek. Akkor ezek szerint ma sem írom alá és küldöm el ezt a kérvényt. Azért köszönöm!
Másnap, az akció harmadik napján elmegyek hát az anyósomhoz és elkérem az e-személyi-olvasót újra. Ugyanis nem emlékszem, a költözésnél hova pakoltam a mienkét, és azóta se lett meg. Alig várom, hogy tanúsítványt generálhassak. Végül aláírom életem első hivatalos dokumentumát elektronikusan. Mámor. Már csak el kéne küldeni, de hiába nyomom a küldés gombot, nem enged a rendszer, amíg a szükséges dokumentumokat nem csatolom. Milyen dokumentumokat?
Megnyitom az egyetlen kötelező dokumentumot. 7 oldalas, kézzel kell kitölteni és aláírni, majd be kell szkennelni. Nekem pedig nincs nyomtatóm. Na neeeeeee! Na neeeeee! Ugye, ez valami vicc!? Nem hiszem el, hogy ma sem küldöm el ezt a rohadt kérvényt! Hogy holnap el kell mennem a faxcopyba a gyerekkel... 4 nap gyalog is Párkányba értem volna!
A férjem csöndben nézi monodrámám első felvonását, majd megkérdezi, PDF-e az a dokumentum, mert hogy neki ilyen menő tabletje van, ami egyben digitális jegyzetfüzet, rajzolni, írni is lehet bele, szóval nyomtatás és szkennelés nélkül kitölthetem a dokumentumot. Nem mondod?! Ó, yes, yes, yes, ó, yes, yes, yes.
Kitöltöm hát, megint csak mindannyiunk nevében, szinte ugyanazokat az információkat adom meg, amit magában a kérvényben is kértek, a munkahelyünktől kezdve a gyerekorvos címéig, aláírom, a férjem átküldi e-mailben, én letöltöm, majd feltöltöm – és tadaaaaam, hihetetlen. A harmadik napon este 10-kor elküldve.
Mondjuk, azóta se jött semmi hír arról, hogy esetleg megkapták-e. Lehet, itt lenne az ideje átjelentkezni Pezinokba állandó lakhelyre. És akkor én is körözhetnék itt, helyben a posta, a bank meg a hivatal között. Az legalább egy nap alatt meglenne.