Ladányi István: A Balatonról

Besötétedik, mire kigördül velünk a busz a keszthelyi állomásról, este lesz, mire kiérünk az agglomerációból, és a majdnem üres jármű Balatonfüred felé veszi az irányt.

Ahogy az olvasó meglátja a címben a Balatont, óhatatlanul lesz egy képzete arról, mire is gondolhat a szerző. A tóra gondolok a térképen, az egésznek a képére, vagy valamelyik konkrét partszakaszra, az egyik gyakran látogatott strandra, a látványra egy kiemelt pontról, a víz selymes tapintására, májusi ízére, amikor még tiszta, a nyári illatára a sült hekkel, sült hússal, lángossal, a csapolt sör hideg, buborékos, kesernyés zamatára, a hűvös rizlingekre a szájpadláson, az éjszakai fürdőzésekre tizenhat, húsz-, huszonhat évesen, a megismételhetetlenségükre, az éjszakába hajló, az éhségről elfeledkező korcsolyázásokra tizenhat évesen, húszévesen, huszonhat évesen... Igen, mindezekre, és én persze arra is, hogy huszonnyolc voltam, amikor először jöttem a tóhoz, nem tudom hát, hogy milyen tizenhat, húsz-, huszonhat évesen, szerelmesen fürdőzni éjszaka a tóban, korcsolyázni a lányokkal tizenhat évesen, húszévesen, huszonhat évesen. Mi is hát nekem a Balaton, tűnődöm, ahogy kiérünk Keszthelyről, elhagyjuk Gyenesdiást, Vonyarcvashegyet, és jobb felől, ha nem is látom az éjszaka sötétjében, de sejtem, érzem, onnantól kezdve Csopakig, amíg Füredet elhagyva az elágazásnál el nem kezdünk felfelé kapaszkodni Veszprém felé, végig ott tudom majd közelebb-távolabb mellettem.

Kinek észak, kinek dél

Hat óra sincs, de már öreg este, kint a hideg Balaton, bent meg hülyeségeket beszél a vasutas, aki utolsóként szállt fel a buszra, láthatólag sofőrünk régi ismerőse, utazik haza busszal a vonatról, meséli, hogy mi van a vasúton, és mi van otthon, a dolgok közepébe vág, hiszen tegnap is vagy tegnapelőtt is ugyanennek a buszvezetőnek mesélte ugyanezt, elég folytatni a történeteket a kollégákról, a feleségről, az anyósról, megbeszélni a Keszthelytől Vonyarcvashegyig vagy Edericsig, legfeljebb Révfülöpig húzódó adok-veszek üzleti ügyeket, kinél volt disznóvágás, kinél lehet beszerezni olcsóbban töpörtyűt, aztán, minden átmenet nélkül, hogy kit sikerült a hátára fektetnie.

Szemérmes lévén mindig lefagyok az ilyen váratlan és direkt közlésektől, főleg hogy nyilvánvalóan nem ez a delelőjén túl járó pasas a Balaton-felvidék Don Juanja, és erős a gyanúm, hogy fénykorában sem volt az. Így lehet ezzel a buszsofőr is, nem szól semmit, végre csend, nézem az időközben elénk táruló látványt. A Badacsonyt kerülve egészen közel kerülünk a tóhoz, kitisztul a kép, szemben csillognak és tükröződnek a déli part fényei. A déli part, állapítja meg a buszsofőr is. Mi, kérdezi a vasutas. A déli part, ismétli a buszvezető, milyen szépen látszik a déli part. Hm, hümmög a vasutas, aztán elhallgat. Kis idő után hozzáteszi: vagy az északi. Mi az északi, kérdezi a sofőr. Az északi part, mondja a vasutas. Ja, az északin megyünk, és nézzük a délit, mondja a buszvezető. Attól függ, mondja a vasutas. Ha a másik oldalon jövünk, akkor a déli, ha itt megyünk, akkor az északi. Az nem lehet, mondja a sofőr, mindig ez az északi, amaz meg a déli, ez nem változik. Dehogy, ha Pestről jövünk lefelé, akkor ez a déli part, ha innen megyünk fölfelé, akkor az északi, bizonygatja a vasutas. Csend. A sofőr inkább témát vált. A múltkor majdnem elcsaptam itt egy őzet. Itt állt az út szélén és nézett. Nem mertem rádudálni sem, nehogy elém ugorjon.

Legalább Veszprémbe vagy Várpalotára menne, tűnődöm, de itt fog leszállni Badacsonytomajon, Révfülöpön vagy Szepezden, és itt nem tudja, hogy melyik parton él. Mi keveredhetett össze a fejében, hiszen még a folyó jobb és bal partja sem változik, okoskodom magamban, ott is a folyásiránytól függ, melyik a jobb és melyik a bal part, nem attól, hogy mi épp merre tartunk. Igaz, a Balaton nem folyik, hanem elterül meg nyújtózik délnyugat–északkelet irányban, kinyújtja lábát nyugat felé, nagy feje pedig a keleti végén öblösödik, ki „gépen száll fölébe”, annak olyan, mint egy lábával nyújtózkodó csecsemő.

Térkép e táj

A fejben átrendeződhet a térkép, ezt tanúsíthatom, jól emlékszem, hogyan alakult át a fejemben a tér képzete, amikor Veszprémbe költöztem Szabadkáról a kilencvenes évek legelején, hogy ettől kezdve Szeged vagy Pécs, a fél Magyarország, ami korábban északra-északnyugatra volt, egyszerre délre került, Pest meg keletre, és míg korábban a Keletibe ért be a vonatom Szabadkáról, most, ha Pestre utazom, akkor Budára érek, a Délibe. Szinte kívülről is hallható volt, ahogy csikorogva tolódtak el az égtájak a fejemben, mintha egész váltósorok állítódtak volna át a megfelelő irányba, sokat néztem akkoriban a térképeket. Ráadásul egybeesett ez a történelem iránti érdeklődés áradásával, a régi könyvek reprintjeivel, a történelmi atlaszok, a szabályozások előtti vízrajzi térképek, a turista- és várostérképek dömpingjével, dobozszámra gyűjtöttem régieket és újakat, az éppen megszűnő országokét és a helyükön létrejött újakét, meg új világomét, a Bakonyét és a Balatonét, az északi meg a déli part, az Észak-Bakony meg a Dél-Bakony turistatérképét, az egyes városokét, egyre-másra jelentek meg a helyi címerekkel, zászlókkal, településtörténetekkel együtt, teret nyert a lokális öntudat.

Betyáros-sobrijóskás képzeteim helyére napi tapasztalatok kerültek a Bakonyról, és a Balaton sem Jókai meg Az arany ember befagyott Balatonja maradt a fénylő jégtükörrel, az ágyúként dörrenő rianással és a jég alá merülő Krisztyán Tódorral, aki aztán Timár Mihály neve alatt oly pompás temetést kapott Komáromban, mind a négy protestáns egyházkerület küldöttsége előtt. Jókai állítólag úgy írta meg a jégtükör gyönyörűségét és Krisztyán Tódor borzalmas halálát, hogy csak a halászok meséiből ismerte a befagyott tavat, csak a nyarakat töltötte füredi villájukban.

Györgydeák György

Elmélyült barátságba kerültem a Balatonkenesén élő képzőművésszel, Györgydeák Györggyel, aki a szó szoros értelmében a tóból merítette képzőművészeti világát. Képeit, installációit, bübüknek nevezett szobrait a kert végében lévő Balaton hordalékából, a ház körül felhalmozódó limlomból és a hozzájuk tapadó emlékekből építette, kötözte, csirizelte össze. Ágakból, sásból, gipszből és sárból készítette nagy gázlómadárszobrait, kenesei kecskefűzből, nádból, elégetésre szánt szék darabjából, miegyébből építette Hajó című installációját, amit aztán Noé bárkájaként vízre is bocsátott. Lassan már annyi idő telt el a halála óta, mint amennyi ideig együtt hallgattunk, hümmögtünk, mormogtunk, darabokra tört mondatainkkal időnként szót váltottunk, a Balaton mégis leginkább az számomra, ahogy ő megosztotta velem: a hatvanas években itt megélt gyerekkortól a férfikor nyaráig, amelyben ez a hely volt a világ közepe és a világ vége, nyüzsgő találkozóhely és a kívülmaradás helye, ahol ugyanabban az élményben, a Trabant meg a Balaton együttesben, a neki-nekilendülő képzőművészeti avantgárd akcióiban megérezhette a szabadság ízét és a bezártságot.

A Balaton halacska

A veszprémi Laczkó Dezső Múzeum kiállítást tervez a Balatonról szóló költői alkotásokból, és új Balatoni Almanachot készít a költők saját kézzel leírt verseiből. Az első Balatoni Almanach 1967-ben jelent meg a múzeum kezdeményezésére, amikor a Szigligeti Alkotóházban vendégeskedő költőket kértek fel, írjanak verset a tóról. Betűrendben Csoóri Sándortól Zelk Zoltánig terjed a 28 költőből álló névsor, akik számára a Balaton reflexiós felület, a gondolati alámerítkezés lehetősége, maga az időtlen őstermészet az évszakok váltakozásában, hiány vagy beteljesülés – költői habitus szerint. Ezt a kezdeményezést újították meg 1999-ben, akkor már a „határon túli”-nak nevezett és a nagyvilágban, diaszpórában élő magyar költőket is megszólítva. Az ezredfordulóra immár nosztalgia tárgya lett az, ami 1967-ben még jórészt a jövő volt, visszhangozva Cseh Tamás Másik Jánossal énekelt nemzedéki dalát, A hatvanas évek című Bereményi-szöveget: „A hatvanas években, fellazult tételben / fogalmazódott meg a világ. / Kafkában, Sartre-ban és távoli / bölcsekben csodálta meg önnönmagát. // Ó a régi, ó a Balaton...” És megállíthatatlanul megy a fejemben a dal, és már nemcsak a fejemben, hanem a YouTube-on is elindítottam, ahogy mostanra talán olvasóim egy része is ugyanígy tett.

Mára jóformán a Balaton-nosztalgia is nosztalgia tárgya, és talán a költői szónak is számolnia kell azzal, hogy a tó köré nemcsak szállodák, vitorláskikötők és a globális trendekbe illeszkedő, kacsalábon forgó villák, hanem területfejlesztési koncepciókból, környezetvédelmi tanulmányokból, a lakosságmozgásokat vizsgáló szociológiai kutatásokból és egyéb anyagokból kiöntött betontömbök épültek, turisztikai desztinációs stratégiák fogalmazódtak meg, amelyek a szezont is újszerű összefüggésekbe hozzák a fazonnal. A költői szóból készült tanulmányt mégsem tudják felülírni. Tőzsér Árpád 1972-es, Érintések című verseskötetében jelent meg a Tanulmány a Balaton lényegéről: „ilyen a balaton / mondta 1203-ban K / s rajzolt egy pókot / ilyen a balaton / mondta 1615-ben T / s rajzolt egy teknőt / s háromszáz évvel később /a balaton persze nem teknő s nem pók / mondja X s rajzol / egy trapézt / közben a balaton halacska / mely önmagában úszkál”.