Izgalmak a Balkánon

Ami a Koszovó sorsával foglalkozó tárgyalásokat illeti, sokak szerint már az is eredmény, hogy a felek nem vesztek össze rögtön a legelején. Tény, hogy ez is tekinthető eredménynek, ha azonban végleges megoldást szeretnénk a problémára, akkor ez kicsit kevés. A két fél álláspontja ismert: a koszovói albánok számára semmi más nem fogadható el, csak a függetlenség, Belgrád viszont nem hajlandó lemondani a tartományról. Tény viszont az is, hogy a nemzetközi jog szerint Koszovó Szerbia része, gyakorlatilag viszont a szerbeknek semmilyen fennhatósága nincs. Tény az is, hogy a koszovói albánok nem beszélnek másról, csak a függetlenségről. Koszovó esetleges elszakadása viszont precedenst teremthet a Balkánon, márpedig ismerve Bosznia és Hercegovina problémáit, a macedón állam viszonylagos törékenységét, a nagyhatalmak sem akarják, hogy ismét de-stabilizálódjon a térség. Gyakorlatilag az összes nagyhatalom abban érdekelt, hogy a feszültség csökkenjen, és ne kelljen még több békefenntartó egységet vezényelni a térségbe, sőt a tervek inkább további csapatcsökkentésről szólnak. Valamilyen megoldást azonban találni kell, a válaszok nem odázhatók el a bizonytalan jövőbe. Ezért nem fogadták el azt a szerb tervet sem, amely szerint a tartomány végső státusáról csak 20 év múlva döntenének. Egyes jelek arra utalnak, hogy a tárgyalások némely befolyásos szereplője – különösen az amerikaiak és a britek – már inkább hajlanának Koszovó függetlensége felé. Ezzel elfogadnák a kialakult helyzetet, és úgy gondolják, a szerbeknek inkább most kell átélni egy megrázkódtatást, amit Koszovó elvesztése kétségkívül okozna, minthogy az egész probléma „jegelése” még évtizedekre instabil övezet maradjon. Fennáll tehát annak a lehetősége, hogy ha az összes befolyásos nagyhatalom magáévá teszi ezt az álláspontot, a bécsi tárgyalások a szerbek meggyőzéséről szólnak majd, illetve arról, hogy a koszovói vezetők a lehető legtöbb engedményt tegyék a koszovói szerb közösség felé.

A következő fontos esemény az őszi montenegrói népszavazás, amelyen arról kellene dönteni, megmaradjon-e a Szerbiával fennálló államszövetség. Az elmúlt évtizedben, a régi Jugoszlávia felbomlása óta gyakorlatilag állandóan napirenden van Montenegró kiválása az államszövetségből. A szerb–montenegrói ellentétek a koszovói háború alatt még inkább kiéleződtek, amikor a podgoricai vezetés megpróbált elhatárolódni a milosevicsi Szerbiától. Hosszú éveken keresztül maradt viszont a közös állam, legfőképpen két ok miatt. Az egyik, hogy Montenegró lakossága gyakorlatilag 50–50 százalékos arányban megosztott volt a függetlenség kérdésében. A másik ok az Európai Unió álláspontja, amely egyértelműen a közös állam felé terelgette Montenegrót. Az utóbbi években azonban a lakosság véleményében elmozdulás tapasztalható a függetlenség hívei javára. Ezt erősíti, hogy a montenegrói választásokon a Szerbiával való szakítás hívei szereztek előnyt, és keresztülvitték a népszavazás kiírását. Az ilyen irányú elmozdulást már az EU képviselői sem tudták eliminálni, ezért a szervezet tudomásul vette a dolgot.

A harmadik kérdés Mladics tábornok jövője. Ez az a problémakör, amelyben eddig az Európai Unió és az USA is komoly nyomást gyakorolt Belgrádra, amely mindeddig a komoly együttműködés kerékkötője volt. A Szerbiára irányuló nyomás még erősebbé vált, miután a horvát Ante Gotovina tábornok a hágai bíróság elé került. Addig a szerbek érvelhettek azzal, hogy a horvátok együttműködése sem megfelelő Hágával, de Gotovina elfogása után már nem.

Mindez azt vetíti előre, hogy az elkövetkező hónapok döntő jelentőségűek lehetnek a Balkán számára, hiszen olyan létfontosságú kérdésekben várható elmozdulás, mint Koszovó jövője, továbbá Szerbia-Montenegró egysége vagy szakadása.