Irány a homokozó!

Hajós zenészként csak a zenéről beszélt, de mi nyugodtan tegyük hozzá: a képi és multimediális megjelenítés olyan olcsó, és lassan mindenki számára hozzáférhető „kütyük” – vulgarizmusokat elkerülve: korszerű, tömeges és olcsó technológiák – kérdése, amelyek a média piacát teljesen átírják.

Ebben az időszakban, amikor a szöveges és hangos tartalommal a technológiák összeértek, amikor 25 alatti nemzedékek interneten hallgatnak rádiót, és a chaten korábban tudtunk a Polusban történt lövöldözésről, mint a klasszikus média leggyorsabbikából, a rádióból, nos éppen most történtek jelentős személycserék a két közmédium tanácsaiban. Lapunk erről úgy tudósított, hogy a kormány rátette a kezét a közmédiára, de ennyire azért nem rossz a helyzet.

A kormány ugyan rá tudta tenni a kezét két intézményre – ebből talán kicsit kevésbé a rádióra –, de a médiapiacra nem. Lehet bármilyen sajtótörvényünk és bármilyen médiatanácsunk – beleértve a legnagyobb hatalommal bírót, a frekvenciatanácsot –, feltehetően van okunk derűlátónak lenni. Akár vigadhatunk is, mert valószínűleg az utolsó olyan tanácsi összetétel tanúi vagyunk, amelynek még bármilyen reális hatása lehet a világ folyására kis hazánkban. Mire ezen tanácsok ideje lejár, már nem sokan fognak érdeklődni az általuk befolyásolható tartalmak iránt, mert ha minden igaz, az amerikai elnökválasztások megint megerősítenek egy felülelet – a Youtube-ot. A rádiót Roosevelt elnök tette jelentős médiummá, a televíziót J. F. Kennedy és Nixon, az internetet Clinton, most a net képi megjelenítése következik. Olyan tartalmak milliói köröznek ma a weben, amelyekre nemhogy Robert Ficónak, de még Putyinnak és Bushnak sem nagyon van befolyása, és ezek a tartalmak százszor jobban befolyásolják a politikai és közízlést, mint bármely európai közszolgálati csatorna. A rádió- és tévétanács sokunknak még aktív életében válik majd jelentéktelen trafikos homokozóvá, amelyet majd egyszer a parlament a közérdeklődés teljes hiányának kíséretében fog megszüntetni.

S addig? Addig lehet három-négy milliárdba kerülő játékokat űzni, igaz, bármely adó válik bármely politikai vagy világnézeti értékrend szolgálata helyett annak kiszolgálójává, a néző, hallgató úgy fordul el tőle, mint az unalmas lapoktól az elmúlt évtizedben.

Ami viszont nem elhanyagolandó, az az a tény, hogy éppen ebben az időben kell a közszolgálati tévének és rádiónak a modernizáció olyan fokát elérnie, amely lehetővé teszi, hogy egyáltalán versenyben maradjon a befogadó kegyeiért folytatott napi küzdelemben. De erről a beválasztott tanácstagok sajnos vajmi keveset tudnak.