Három kiló rizs(a)

Szeretett bölcs miniszterelnökünknél, Robert Ficónál kezd szokássá válni, hogy ellátogat a kubai nagykövetség koktélpartijára, amelyet a kubai forradalom győzelmének évfordulója alkalmából rendeznek. Idén január kilencedikén már másodszor ünnepelte meg Fidel Castro hatalomra jutását. „Mit is ünnepelhetett ott? Azt, hogy 250 politikai foglyunk van? Hogy két és fél millió kubainak kellett elhagynia a szigetet? Hogy annyi cukrot termelünk, mint 150 évvel ezelőtt és egész falvak vesztették el a munkájukat?” – fakadt ki a hír hallatán Hector Ruiz, kubai ellenzéki vezető, aki a múlt hétvégén kis hazánkba látogatott. Persze, nem a kormány, hanem egy civil szervezet („Človek v ohrození”) meghívására.

Mit is ünnepelhetett Fico? Talán azt a hamis képet, amely egy szegény, de az alapvető létszükségletet kielégítő, a népnek ingyenes közoktatást, egészségügyi és szociális ellátást nyújtó, az imperialista nagyhatalom Egyesült Államokkal hősiesen dacoló, boldog „szabadságszigetet” ábrázol. Ez esetben Hector Ruiznak lehet igaza: kormányfőnknek alig?hanem kevés reális információja van Kubáról. A valós viszonyoknak nem sok köze van az idealizált elképzelésekhez. Az országban jegyrendszer van, a kubai átlagember a legalapvetőbb szükségleti cikkekhez csak jeggyel jut hozzá. A fejadag három kiló rizs, nyolc tojás (de csak Havannában, másutt csak négy) és negyed liter olaj havonta, egy tubus fogkrém és egy szappan két fő részére kéthavonta. Az, hogy ennyi jár, még nem jelenti azt, hogy meg is kapják, mivel gyakori az áruhiány. Elvileg persze pénzért bárki vehet több árut is az üzletekben, már ha telik rá a havi fizetéséből, amely 500–600 koronának megfelelő összeg, ezt az állami alkalmazottak kapják. Persze, nem telik, de ha lenne is pénz, a „népnek” fenntartott állami üzletek, ahol a hivatalos kubai pesóért lehet(ne) vásárolni úgy is üresen tátongnak. Konvertibilis pesóért viszont a speciális üzletekben szinte minden kapható. De ilyen pénzhez csak a kommunista fejesek juthatnak, meg azok, akik nyugati valutában kapnak jövedelmet, külföldi rokonaik küldenek nekik pénzt, vagy a turistáknak fenntartott szállodákban, intézményekben dolgoznak. Való igaz, hogy az egészségügyi ellátás ingyenes, csak az a bibi, hogy nincs se gyógyszer, se műszer, se elég képzett orvos. Kivéve a fejeseknek és a külföldi turistáknak fenntartott speciális kórházakat. Közlekedési rendszer gyakorlatilag nem létezik, 1000 lakosra kb. 35 jármű jut (ha minden autót, buszt, teherautót és traktort összeszámolunk). Ez kb. tizede a szlovákiai szintnek és nem sokkal több, mint 50 éve, Castro hatalomra jutásakor. Ráadásul a járművek többsége ősrégi roncs, jelentős részük állandó javításra szorul, gyakran üzemképtelen. A lakbér tényleg nagyon olcsó, de az állam a tulajdonos és a lakóházak nagyon lerobbant állapotban vannak, többnyire két-három nemzedék szűkölködik a kis, 2–3 szobás lakásokban, gyakoriak az áramszünetek is. Ilyen viszonyok között a kubaiak túlnyomó része igyekszik valamilyen, a turizmushoz kapcsolódó mellékjövedelmet szerezni, hogy ne nélkülözzön, vagy az életét kockáztatva a tengeren keresztül megpróbál Floridába szökni. Az 1958-as forradalom után több mint kétmillió ember tett így, de megtörtént, hogy Castro maga rakatta hajóra és indította útnak az Egyesült Államok felé a bűnözőket, homoszexuálisokat és egyéb, számára nem kívánatos egyéneket.

Mit is ünnepel Castro hatalomra jutásán Robert Fico? Talán nem ismeri Kuba igazi arcát. Vagy nagyon is jól ismeri. És tetszik neki, hogy a Castro-rezsim börtönbe zárhatja az ellenzéki vezetőket, manipulált választásokat tarthat, ellenőrzi a médiát, a másként gondolkodó újságírókat pedig bármikor elhallgattathatja. Elvégre miért is rójuk fel egy ízig-vérig kommunistának, hogy tetszik neki a „szabadság szigete”, az egyik utolsó ország, ahol a kommunisták szabadon azt tesznek, amit akarnak.