Ecet és tisztelet

Van nekem egy elméletem. Azt gondolom, bizonyos kor után az emberek többsége nemcsak azért öregszik meg és lesz beteg, mert elhasználódnak a szervei, mint az élettelen gépek berendezései, hanem azért is, mert tisztelethiányban szenved. S itt nem elsősorban olyan szabályokra gondolok, hogy „köszönj előre” vagy „add át helyedet az idősebbeknek”, amit ifjú korában az idősek egy része sem tartott be – most pedig szapulják az udvariatlan, tiszteletlen fiatalokat –, hanem arra, hogy sokan elveszítik annak felemelő tudatát, hogy számít a véleményük. Pedig az embernek (általában) alapvető szükséglete, hogy a véleményével is hozzájárulhasson az életével összefüggő dolgok, elsősorban a családi és a munkahelyi történések alakulásához. Az ebből származó tisztelet önbecsülésének egyik fontos építőköve. Nem véletlenül érzi úgy, hogy ha nem számít a véleménye, akkor már nem is tisztelik, nincs rá szükség, fölöslegessé válik az élete. Sok ember tapasztalja, hogy amikor a munkahelyén túlsúlyba kerülnek a nála fiatalabbak – miközben lehet, hogy még ő sem nyugdíjas korú –, fokozatosan kezdik ignorálni a véleményét. Nem azért, mert rossz, amit mond, hanem azért, mert nem tartják modernnek. Ugyanis sok fiatal szerint idősebb embernek pusztán a korából eredően nem lehet modern véleménye. Nem gondolhat olyat, ami akár szó szerint, akár képletesen előreviheti a világot. Persze az sem ritka, hogy az adott kérdésben a fiatal véleménye az előremutatóbb – ami újfent nemcsak az életkor következménye –, s ha ezt az idősebb nem érti meg, az már az ő baja. Azonban ezt is egy véleménykonfrontációnak kellene megelőznie. Ám az ignorálásnak az is része, hogy az idősebb emberek véleményét sokszor ki sem kérik. A családi életben is van erre számtalan példa. Örökifjú ismerősöm mesélte, hogy miután hozzáköltözött az unokája, a konyhából hirtelen eltűnt a kedvenc tisztítószere. Amikor megkérdezte, hova lett, az unoka nevetve válaszolt. Ugyan, nagyi, ki használ ma ecetet! Hoztam helyette kémiát, azt használd, azzal szebben lehet takarítani! Vagy tudod mit, ne is takaríts, majd én megcsinálom helyetted! Akkor én évtizedeken keresztül rosszul takarítottam? – kérdezte tőlem az ismerősöm, s láttam szemében az elbizonytalanodást. Mit csináljak, ha már nem is takaríthatok? Mintha hirtelen megöregedett volna.