Szeretném megosztani önökkel egy szép élményemet. Részt vettem a Felvidéki Tudományos Diákköri Konferencián (FTDK). Ezen a versenyen bármilyen egyetemen, bármilyen nyelven tanuló magyar diákok magyar nyelven prezentált saját kutatásaikkal mérik össze tudásukat.

Évek óta hajtogatjuk, nemcsak mi, hanem szerte a fejlett világban, hogy a tudás társadalmát építjük. Biztos vagyok benne, hogy nem, de az tény, hogy eljutottunk a tudósok társadalmáig. Persze nem úgy, ahogyan azt valaha Platón és mások elképzelték, hogy a tökéletes államot tudós elmék fogják irányítani. Ezt utópiának szokás nevezni, mert még sehol nem valósult meg.

Vége van az ünnepnek, ez is lement. Mindenki azt csinált, amit akart. Valakik tüntettek, mások otthon pihentek, kirándultak vagy éppen megtörték a diót. Én Alena Morštajnová Listopád című megrázó könyvét olvastam, melyben a cseh írónő eljátszik a gondolattal, hogy mi történhetett volna, ha 1989. november 17-e után visszarendeződnek a dolgok.

Érdekes, hogy vannak emberek, akik most fedezik fel a demokráciát.

Eszembe jutott Michael Jackson Earth Song (A Föld dala) című száma. Amelyikben a kivágott fák és a megölt ember feltámadnak.

Most kezdődött az idősek hónapja, és már vége is van. S pontosan ez a lényeg: tegnap még fiatalok voltunk, holnap már idősek leszünk. S ami közte van, elröppen, ám nem úgy, mint egy cikázó pillangó, mert az még visszajöhet, de a fiatalság már nem. ​​​​​​​

Ökörnyál és számtalan apró légy szállt a levegőben, miközben a dévényi vár alatt sétáltam. Történelmi helyszínen lépkedek, gondoltam, de aztán eszembe jutott, hogy ez egy klisé, mert nem létezik nem történelmi helyszín.

Tegnap a szokásos módon élem a kis életemet, egyszer csak villogó, szirénázó tűzoltó-rohamkocsi áll meg a házunk előtt. Bakancsok dübörgése. Kinyikorintom az ajtót, félénken megkérdezem, mi történt. Nevím, mondja a felfelé rohanó tűzoltó nemes egyszerűséggel.

Folytatom a múlt héten megkezdett idős-témát. A legkézenfekvőbb kérdés talán az, hogy ki az idős. De az ellenkezőjét is kérdezhetjük, vagyis azt, hogy ki a fiatal.

Tegnap volt az idősek, ma pedig az erőszak elutasításának a világnapja. Erről két dolog jut eszembe.

Több hónap után újra ellátogattam a Facebookra, és az első bejegyzés, amit a rendszer kidobott, egy néhány évvel ezelőtti kép, amit a szomszéd fehér cicáról készítettem.

A pápalátogatás számomra vasárnap, a budapesti Hősök terén bemutatott misével kezdődött, illetve még előtte, a tévéstúdióban, a példásan felkészült műsorvezetők és a két egyházszakértő tartalmas és élvezetes beszélgetésével.

Gyerekkoromban sokszor gondoltam arra, milyen jó lehet könyvtárosnak lenni. Mert a könyvtár... Ó, a könyvtár, attól kezdve, hogy először beléptem az ajtaján, örök szerelmemmé vált.

Kérem, amiről most írni fogok, akinek nem inge, ne vegye magára. Bár biztosan nem csupán az alábbiakban következő esetekről van szó.

​​​​​​​Soha életemben nem hallottam a Seward-félszigetről. Most is csak onnan tudom, hogy létezik, hogy a számítógépem szerint a monitorján megjelenő gyapjas állatoknak ott az otthonuk. Vastag bundás bölények néznek farkasszemet velem, s ez a tény jó ok arra, hogy kicsit elmerengjek azon, milyen csodálatos a nyelv.