„Tudod, kis bogaram, amikor a nagy koronavírus-járvány idején...”
Most látható igazán, milyen emberek vagyunk.
„...majd Paralennel meg C-vitaminnal kifeküdjük”
A harminc évvel ezelőtti időszak egyik emlékezetes eseménye a lipótvári börtönlázadás volt, amelyet a Havel-féle amnesztia előzött meg. Mi is történt azokban a napokban?
Ezt a mesét szerintem mindenki ismeri. Volt egyszer egy apóka, aki répát ültetett.
Szombaton választunk. Minél többen, annál jobb. Persze vannak, akik még fontolgatják, elmenjenek-e. Sok oka van a választói passzivitásnak, most csak néhányat emelek ki.
Ezen a héten volt a betegek világnapja, amely II. János Pál kezdeményezésére 1993 óta létezik, és az odafigyelésről, az együttérzésről is szól.
Nemcsak a vírusok terjedése határtalan, hanem az emberi rosszakaraté is.
A röntgen várótermében két fiatal és velem együtt két idősebb nő ült. A vizsgálat előtt aláírattak velünk egy nyomtatványt, amelyben igazoltuk, hogy nem várunk kisbabát, és nem kifogásoljuk, hogy a laboráns vizsgálat közben esetleg hozzánk érjen.
Kezdetben volt az Ige. És ez mostanáig tart, mert gondolat, ötlet nélkül semmit sem lehet teremteni.
A szlovákiai magyarok általános értékrendjének alakulása.
Kosík tanár úrtól hallottam a rajzórán, még Duna utcai iskolás koromban, hogy a Mona Lisa, mármint a festmény egyik különlegessége, hogy akárhonnan nézi az ember, mindig úgy tűnik, mintha az ábrázolt nő őt nézné.
Hagytam magamat rábeszélni egy háromkötetes könyv elolvasására. Sokáig az tartott vissza, hogy romantikus családregényként reklámozták.
Tizenkettőt ütött az óra, és beléptünk az új évtizedbe. A kétezertízes évek ezzel végérvényesen a múltba vesztek.
Anyuci, mennyit kell még aludni karácsonyig, kérdezték reggelente a kicsi gyerekeim attól kezdve, hogy lehullott az első hó (vagyis nagyjából novembertől).