A fegyver az erőszak, a gyilkolás szimbóluma, hatalomérzetet ad.

Hangzavar szűrődik be az utcáról. Kirándulni mennek az óvodások. Vonulnak kézen fogva, csivitelve viszik színes kis hátizsák-jaikat. Ártatlan, boldog emberkék. Még nem szűrődik be lelkükbe a külvilág tombolása. Imádkozom, hogy ez így is maradjon. Mert nagy a tombolás, azt mindenki látja. És nagy körülötte a színjáték, hiszen a propaganda- és álhírgyártás olyan méreteket öl-tött, mint még sohasem.

Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás. Talán fel sem merül bennünk, micsoda hatalmas fejlődés következménye ez az időbeosztás, s az, hogy egyáltalán van szabadidőnk. Mert szerencsére van.

​​​​​​​Kicsi unokám fosszíliát, vagyis ősmaradványokat keresett, és talált két üres csigaházat. Hazavitte, megmosta, megszárította és felrakta a polcra, ahol a könyvecskéit tartja. Szeptembertől erre a polcra felkerülnek az első tankönyvek. Bizony, elrepült az idő, iskolába megy a kisgyerek.

Nem kell Kollárnak a magyarkártyához nyúlni Moszkva bírálatához.

Egyre több a szorongó ember, olyanok is, akik mindig vidámak voltak.

Ha megkérdezné tőlem egy marslakó, milyen világban élünk, azt mondanám, hogy hamisban. Olyan világban, amely nemhogy nem keresi az igazságot – persze középiskolai tananyag, hogy nincs objektív igazság –, hanem már azt is elítéli, sőt hazugságnak, legújabban dezinformációnak tartja, ha valaki a dolgok pártatlan megközelítésével próbálkozik.

Két száraz definícióval kezdem, kérem, bírják ki.

Nem is olyan rég volt hamvazószerda, ami arra emlékeztet bennünket, hogy porból lettünk, porrá leszünk, s arra buzdít, hogy tartsunk bűnbánatot. Ennek elengedhetetlen feltétele, hogy elcsendesedjünk, önmagunkba forduljunk. Ám nehéz elcsendesedni most, amikor kívül a szokottnál is nagyobb, és egyre növekszik a zaj. De azért próbálkozunk.

Valakik megrongálták a pozsonyi Slavínt. Széles kék-sárga csíkokat mázoltak rá. Ez sokaknak irtózatosan tetszik. Mások a fejüket csóválják. A rendőrségi közleményben az áll, hogy ez túlmegy minden határon, hiszen az ott eltemetett katonák nem tehetnek a mostani háborúról. Nekem is ez a véleményem.

Egy okos nő kérdezte tőlem, miért van az, hogy bár a pandémia világossá tette az emberek számára, hogy sok tekintetben változtatni kell a magatartásukon, mégsem foglalkoznak azzal, hogyan fognak ezután élni.

Nem a „papír” rontja el az együttélést, az nem ronthat el semmit.

Egy kutatás kapcsán elég sokat foglalkozom a hoax jelenséggel, amiről elmondható, hogy semmi új a nap alatt. Amit most „houksz”-nak hívunk, valamikor álhírnek, dezinformációnak, újságírói zsargonban kacsának nevezték, s igazából most sem látom annak okát, miért ne nevezhetném magyarul.

Van egy fénykép, amelyen a szeder látható, pici rügyállapotától kezdve a kicsattanó virágon keresztül az érett, sötét bogyóig. Egy élet állomásai, ez jutott eszembe, és lírai hangulatban elméláztam a teremtés és a természet tökéletességén.

​​​​​​​Háború, elment a Bajnok, népszámlálás, omikron – ezek az utóbbi napok talán leggyakrabban közszájon forgó témái. Én most a másodikat választom.