Tizennyolc év után új ablakokat kapott a házunk. Utána festés, takarítás. Rég elfelejtett, rejtett kincsek kerülnek elő. Köztük az iskolai köpenyem.

Az utóbbi időben gyakran eszembe jut az egyik alapiskolai tanító nénim (áldott legyen az angyalok közt, mert már életében is az volt). A Mindenki Jánoskája című tüneményes könyv kapcsán, amelyben meghal a kis főhős, elmondott egy igaz történetet, ami vele és a csecsemő kisfiával esett meg, közvetlenül a háború után.

A pandémia alatt, amikor bezártságban éltünk, a szokásosnál többet néztem a tévét. Egyáltalán nem tett jót a lelkemnek.

Új élethelyzetekben az ember kezdetben bizonytalan. Például amikor anya lettem, nőismerőseim, akik már megelőztek az anyaságban, felváltva lelkendeztek, hogy ugye, ez milyen csodálatos dolog. Ehhez nem fér kétség.

Ismerősöm lányai tanulmányi kiránduláson vettek részt. Az egyik a Louvre-ban, a másik egy szemétégető telepen (mert az egyik festészetet tanul, a másik környezetvédelmet). Az elsőnek is tetszett a kirándulás, de a másik napokig csak a telepről mesélt a szüleinek. Ha tudnátok, micsoda üzlet a szemét!

Boldog fiatalok újságolják az interneten, hogy egyetemi diplomát szereztek. Ezúton is gratulálok, főleg azoknak, akik megérdemelten jutottak hozzá az áhított dokumentumhoz. Miért, van nem megérdemelt diploma is?

Mint zacskójukból kiszóródott színes cukorkák, úgy gurulnak az autók az úton. Piros, fehér, fekete, ezüst. Olyan hétköznapi, de az emeleti ablakból nézve mégis olyan bizarr.

Az öregségrasszizmus a pénzt és a hasznot helyezi mindenek elé.

Fújja a szél a fákat. Betekintenek az ablakokon, annyi fájdalmat és örömöt látnak. De csak állnak közömbösen, és mindenre csak bólogatnak. Bólogató János-fák.

​​​​​​​Százöt évvel ezelőtt a Literary Digest című amerikai folyóirat szerkesztősége megkérdezte olvasóitól, hogy az esedékes elnökválasztáson kire fognak szavazni. A válaszokon alapuló előrejelzés helyes volt.

Szeretem a kézimunkaújságokat. Elképzelem, hogy ha lenne időm, milyen szép dolgokat csinálhatnék. De nincs erre időm, így csak gyönyörködök és olvasgatok.

A lakásunktól nem messze van egy nagy szabad térség, amit mi rétnek hívunk, mások placcnak, játszótérnek vagy sportpályának – a Pál utcaiaknak ez lenne a grund –, ahol lehet sétálni, játszani, sportolni, egyszóval kiszabadulni a négy fal közül.

Ez az áprilisi időjárás olyan, mint az életünk. Hol beborul, hol kisüt a nap. Az utóbbira már nagyon nagy szükségünk lenne. Nemcsak nekünk, az egész világnak.

Nem is tudom, minek nevezzem Horváth Júlia Borbála magyarországi kulturális antropológusnő és írónő a Magyarország felfedezése sorozatban megjelent 200 oldalas művét, mert sok minden ez a könyv. A fülszöveg szerint időutazásos regény. Az biztos, hogy mindenképpen egy „road story”, egy út története. Elindul egy ember, aki nem keres, mégis talál. Illetve mást (is) talál, mint amit keres.

Már hosszabb ideje szembesítem magam a kérdéssel, hogy miről írjak. Nem szenvedek témahiányban, hiszen a jelenlegi politikai, társadalmi és egészségügyi helyzet számos inspirációt kínál, és van is velük kapcsolatos mondanivalóm. De nem akarok hozzájárulni az általános levertséghez.