Hogy néz ki a béke?

Leültem a világító szökőkút mellé. Emberek sétáltak, fagyizgattak körülöttem, gyerekek próbálták bedugni kicsi tenyerüket a vízsugarak alá, a szemközti kávéházak teraszain élénk társasági élet folyt. Így néz ki a béke. Aztán a kora őszi lenyugvó nap sugarai megvilágították a tér fölé magasodó várat. Azt a híreset, a Gárdonyi-félét. S akkor tudatosítottam, hogy ezen az idillikus helyen, ahol ráérősen üldögélek, 471 évvel ezelőtt a török sereg táborozott, és élet-halál harc folyt, amely Dobó kapitányék győzelmével végződött. Ám 44 évvel később a törökök újra elözönlötték ezt a helyet, s akkor már bevették a várost. Véráztatta föld (volt) ez. A rögök, valahol nagyon mélyen, akár még emlékezhetnek is, s maguk is regényt írhatnának, de nem akarnak. Közömbösek. A föld, a fák, a természet közömbös az emberi örömök és tragédiák iránt. Izrael és a Gázai övezet pálmafái is ugyanúgy sütkéreznek a napfényben, mint máskor. Mint amikor nem folyik patakokban a vér.

Nem jó dolog az, amikor a gondolatok még a nyugodt ejtőzés pillanataiban is az erőszak, a békétlenség felé tévednek. Nem jó dolog, mert ez nemcsak egyfajta lelki érzékenységből fakad, hanem mert ennek külső oka van. Tele a világunk gyűlölettel, konfliktusokkal, acsarkodással. Nem kell messzire menni. Néhány hete nem tudtam éjszaka aludni, és egyszer csak fura hangokat hallottam. Mintha lőnének. De aztán le is zártam ezt magamban azzal, hogy sok krimit olvasok. Később szirénázást is hallottam, de ez nem izgatott, hiszen a városban folyton jönnek-mennek a mentők. Másnap korán indultam tanítani. Ülök a buszon, s azt veszem észre, hogy sorjáznak az aggódó sms-ek. Minden rendben, jól vagytok, kérdezték családtagok, barátok, ismerősök. Akkor tudtam meg, hogy tőlünk 4 háznyira tényleg lövöldözött és meg is sebesített három embert egy olyan fiatal, aki már korábban is használt fegyvert – akkor „csak” galambokra célzott –, és robbantgatott is bőszen. S bár a szomszédok több feljelentést tettek, senki sem foglalkozott komolyan az üggyel.

De a békétlenség, a gyűlöletté fajuló harag sokak parlamenti választás utáni megnyilatkozásaiban is jelen van. Mind szlovák, mind magyar részről. Matovič életműve, melynek lényege az emberek sátáni módon való megosztása és egymásnak ugrasztása, meghozta a gyümölcsét. Nemzetiségre való tekintet nélkül. Ámulva figyelem, milyen vulgáris kifejezésekkel illetik egyesek a közbeszédben – hozzáteszem, a demokráciára hivatkozva – azokat, akik szerintük nem a demokráciára szavaztak azzal, hogy nem arra szavaztak, akire ők. Azon már nem is hüledezek, amikor némely politikai elemzők lazán figyelmen kívül hagynak ténynek tekinthető történéseket, amelyek ellentmondanak a csakis az ő fejükben élő valóságnak vagy még inkább annak, amit valóságnak szeretnének hinni. S mi, magyarok? Sokszor a piaci kofák szintjén megy a vádaskodás, hogy ki miben hibázott. A Szövetség parlementen kívül maradása okainak boncolgatása elvileg persze nem kellene, hogy baj legyen, ha kulturált hangnemben folyna, s ha bizonyos dolgokat nem a választópolgárok előtt vitatnának meg, mert én azt gondolom, hogy ez nem mélyíti el a politikusok iránti bizalmat. Hiszen alapvetően mindenki nyugalomra, békességre vágyik.

Eredetileg magam is akartam írni egy választás utáni elemzést, de majd máskor, majd ha lenyugodnak a kedélyek. Aminek viszont örülök, hogy a 2023. februári felmérésem, amely a Fórum Intézetben zajlott, a Szövetségnek – akkor még a Híddal együtt – 137 855 szavazatot „jósolt”, s igazából a Szövetség egymaga 130 183-at kapott. A pártnak a felmérés szerint februárban 58,3%-os preferenciája volt, míg a választás utáni exit poll szerint a magyarok 57,7%-a szavazott rá.

Mondjuk annak inkább örültem volna, ha a valóság jócskán felülmúlja a mért adatokat.