Lett belőle keserű

Háromkirályok napján egy barátnőmmel betértünk a pozsonyi Mayer kávéházba. A belvárosi korzón található, igen, az, ahol a Schöne Náci szobra áll (igen, az, aki a kalapját emeli). Patinás hely, hiszen 150 éve alapította a névadója. Olvastam egyszer, hogy békebeli és luxushangulata van, de ritka látogatásaim során ebből semmit nem tapasztaltam, bár panaszra sem volt okom. Az én kedvenc cukrászdám néhány méterrel odébb volt, de sajnos, nem élte túl a pandémiát. Igaz, a hanyatlása már korábban elkezdődött, amikor egy kebab- és gyorsételbüfé költözött a közvetlen szomszédságába. A finom házi sütemények illatát attól kezdve lekörözte az égett olaj bűze, és azok a hőbölgő vendégek, akiket többször is láttam ott lebzselni, bizony tönkretették a korábbi nyugodt beszélgetésre vagy nézelődésre alkalmas hangulatot, amelybe a cukrászda teraszán álló csipkésre esztergályozott székekbe süppedve merülhettünk. Világok találkozása: kicsiben.

Nos, január hatodikán esős nap volt, nyálkás, hűvös, nem nagyon gondolkodtunk, 10 óra 10 perckor betértünk az első meleg helyre, vagyis a Mayer kávéházba. Még nem volt tele, válogathattunk az ülőhelyek közül. Rendeltünk egy kávét, egy teát, egy tojásrántottát és egy szelet tortát. Inci-finci fiatal kis pincérek, majdnem gyerekek, rohangásztak fel-alá. Mindenre azt mondták, hogy „dobre”, ami persze jó, csak úgy tűnt, hogy nem igazán értik, miről van szó. A biztonság kedvéért rámutattam az étlapon a tojásrántottára, hogy ezt kérem. Dobre, mondta a fiú, és szorgalmasan pötyögött a kütyüjébe. 10 óra 15 volt.

Aztán vártunk. Kb. tíz perc múlva hozta egy lány a kávét és a tortát. A tejet elfelejtette. De azt nyomatékosan kijelentette, hogy ő nem pincér. A barátnőmmel egymásra néztünk, hogy ezt vajon miért mondja. Újabb tíz perc múlva érkezett egy másik lány, fatálcán hozta a teát és a tejet, letette az egészet elém, és már fordult is. Az ott ugye, az én tejem, kérdezte tőle a barátnőm, mire a lány odavetette, hogy igen, és hozzátette, hogy ő nem pincér. Hm. Aztán csak annyi történt, hogy vártam a rántottát. 10 óra 50 percig. Mivel senki sem figyelmeztetett előre, hogy ennyit kell várni egy vacak tojásra, elegem lett, és odamentem a pulthoz. Ott álldogált egy harmadik lány. Valami papírokat nézegetett. Mondtam neki normális hangnemben, hogy 35 perce várok. Ő meg rám nézett, és ellenséges/közönséges hangon odavetette, „na és akkor én mit csináljak?”. Hát ez a bunkóság megbontotta a lelkem békéjét.

10 óra 55 perckor megjelent egy másik asztalnál az egyik kis pincér. Mondtam neki, hogy már nem kell a tojás, lerendelem. Nem értette. Megmutogattam neki, azt mondta, dobre, de ő legalább mosolygott. Ezért, meg hát éhes is voltam, rendeltem egy túrós kalácsot, amit nem akkor kellett volna megsütni, csak a pár méterrel távolabb levő üveg alól kivenni. 11 óra 12 perckor megjelent a másik kis pincér, hozta a rántottát. Mondtam neki, hogy mivel közel egy órája vártam rá, ez már nem kell, egyébként a kollégájánál 17 perce le is rendeltem. Válaszolt a fiú, hogy dobre. Egyébként a kalács sem akart odaérni. Kértük a számlát. A kalács csaknem a számlával együtt érkezett. De már attól is elment a kedvem. S a barátnőmmel megegyeztünk, hogy soha többé nem jövünk ide.

Volt egy kis édes meg egy kis sós. Lett belőle keserű. Hát ilyen csalódás ért az év első napjaiban szülővárosomban. Az efféle kiszolgálásnak még a szelíd Schöne Náci sem emelné meg a kalapját.