Elvetett magok

Így volt az én kedves sógorom is, egy folyton fúró-faragó, ezermester ember. Sokszor eszembe jut barátságos, nyílt természete. Családi körülményei miatt egyetemre nem járhatott – pedig eszét és képességeit tekintve biztosan odavaló volt –, de így is nagyon értett az anyaghoz. Mindent meg tudott javítani, minden alkatrészt újra tudott hasznosítani, keze által új használati és dísztárgyak, új gépek születtek, amelyek közül sok még most is létezik, működik. Munkálkodása során több balesetet szenvedett, amit ujja, ujjpercei bántak. Nem tudom, találkoztak- e a kedves olvasók az interneten azzal a nagyjából egy hónapja folytatott nyilvános beszélgetéssel, amelyben ismert szlovák értelmiségiek, két újságíró és egy költő csúfolódott fölöttébb „toleránsan” és „előítélet-mentesen” a számukra elfogadhatatlan választópolgárok kárára. Érdemes megnézni. A költő például arról beszélt, hogy ott vannak azok, akiknek a fűrész levitte az ujjait, de alig várják, hogy a maradék ujjukkal lájkolhassák a nekik szimpatikus politikusokat. Nekik és a közönségüknek ez nagyon vicces volt. Nekem a sógorom jutott eszembe. Nem az, hogy ő sosem internetezett, hanem az, hogy őt soha nem hallottam ilyen önelégült, gőgös módon „élcelődni” nemhogy olyanokról, akikkel valamiben nem értett egyet, hanem olyanokról sem, akik ténylegesen bántották. Utólag is büszke vagyok rá. Uraim, sokat tanulhattak volna ettől a hiányos ujjú embertől.

Aztán itt van Duba Gyula. Részben neki köszönhetem, hogy írni kezdtem, mert a Vajúdó parasztvilág c. könyve engem, a városi kamaszlányt, teljesen elvarázsolt. Volt szerencsém ezt elmondani neki, s megköszönni az akkori élményt. Derűsen bólogatott. Most meg fogta magát, és elment. 

Akárcsak a gimnáziumi földrajztanárnőm, Dvořák Anna. Az igazsághoz tartozik, hogy nem szerettem azt a fajta földrajzot, amit az iskolában tanultunk. Hol bányásznak vasat, hol termesztik a banánt, meg hasonlók soha nem érdekeltek, illetve azt szoktam mondani, hogy akkor érdekelne, ha személyesen is meglátogathatnám azokat az országokat, amire az akkori időkben persze nem igazán volt esély. De a tanárnőt szerettem. Emlékszem, érettségi előtt kihívott felelni a Magas-Tátrából. Akkor már csak azokat a tantárgyakat vettük komolyan, amelyekből érettségiztünk, s nekem a földrajz nem tartozott ezek közé. Vagyis bele sem néztem a könyvbe. A tanárnő teljesen ledöbbent, hogy nem tanultam. Nem volt hozzászokva (mondjuk én sem). Kénytelen volt ötöst adni. Nagy vidáman helyrementem. Eszem ágában sem volt tanulni a következő órára, gondoltam, még egyszer nem fog felelteni. Csakhogy a tanárnő kihívott, mert olyan jóságos volt, hogy ki akarta nekem javítani az ötöst. Teljesen kétségbeesett, amikor ez nem sikerült. Hát mi a baj, Zsuzsi, kérdezte. Nem szeretem a Tátrát, válaszoltam neki. 

Érettségi után többször is meglátogattam őt. Utoljára vagy harminc éve. Még fiatal volt, csak hatvanéves (hm, tanárnő, hát utolértem). Akkor már érdekelt a földrajz, a Tátrát meg a mai napig imádom. Nevettünk is ezen. 

Sok dologhoz föl kell nőni, mondta. Igaza volt. Köszönöm.