Átitatott lélekkel

Pedig ő még csak hétéves. Ennyi idős koromban nekem egyáltalán nem tűnt fel az idő gyors múlása, épp fordítva, amikor a felnőttektől hallottam, hogy sebesen telik az idő, mindig arra gondoltam, hogy talán nem ugyanabban a világban élünk, mert az enyémben az idő ólomlábakon vánszorgott. De ez egyáltalán nem volt baj, mert sietség nélkül mindent szépen ki lehetett élvezni. Vannak is ilyen, örökre az emlékezetembe vésődött pillanatok. Mások számára banálisak, de nekem értékesek, s nemcsak azért, mert már elmúltak. Például a nagyszobában vagyok, s a valamilyen alkalomból kapott új meséskönyvemet lapozgatom. Anyukám az asztalnál ülve horgol. Az ablakokon besüt a nap, a függöny mintái rávetülnek a falra, azokat fürkészem, s hallom, amint a házunk előtt szusszan egy nagyot a troli. Nézem anyukámat, amint horgol, egyik lába a székre téve, hogy ne dagadjon el. Nagy nyugalmat érzek, egész lényemmel jelen vagyok ebben a békében. Akkor anyukám óvatosan leteszi a horgolást. Feláll, „lehúzom a rolót”, mondja, „hogy ne szívja ki a nap a bútorokat”. Ennyi a pillanat. De annak a békének az érzése most is felpislákol bennem.

A mai világban sokan, s amint egy pszichiáter könyvében olvasom, egyre többen szenvednek attól, hogy különböző okok miatt nem találnak lelki békére. Azt is olvastam, hogy ma már drága kurzusokon tanítják az emberekkel, hogyan legyenek képesek megélni a jelent, mert a nagy hajtásban folyvást azon gondolkodnak, hogyan éljék meg a jövőt. Úgy képzelem ezt, mintha a földre rajzolt ugróiskolában az első stációról rögtön az utolsóra akarnának ugorni, az összes többit, a közbülsőket kihagyva. A távoli ugrásra koncentrálva nem tudják megélni, átérezni a jelennek sem az örömét, sem a bánatát (persze a bánatot pláne senki nem akarja, pedig az is az életünk része). Nem hagyják, nem akarják, nem tudják hagyni átitatódni a lelküket ezekkel az érzésekkel, sőt, amint magam tapasztalom, sokan teljesen ki akarják iktatni az életükből az érzéseket. Hallottam már sok ezzel kapcsolatos okoskodást, például, hogy az érzéseket az ősagyunk termeli, de mi már felvilágosult, ésszel rendelkező emberek vagyunk, az érzések csak visszavetnek bennünket. Mintha csak gondolkodó gépek lennénk. Hihetetlen, hogy némely okos emberek micsoda badarságokat tudnak állítani, ráadásul ezek szerint próbálnak élni. Aztán csodálkoznak, hogy bár (lehetnek) sikeresek, nem boldogok.

Magam is pontosan tudom, mi a hajtás, mit jelentenek a határidők, hiszen a mai napig tevékeny életet élek. Ezt az írást is határidőre kell leadnom, mert a szerkesztőt is sürgeti az idő, mert a nyomdát is... De mindeközben magunknak kell tudatosan beiktatni a lelassított pillanatokat, amit saját magunkkal, a szeretteinkkel, barátainkat is beleértve, a kedvtelésünkkel és igen, a teremtőnkkel való belső beszélgetéssel tölthetünk. Például én ma meg fogom nézni az Egri csillagokat, és élvezni fogom azt a nyugodt, nem kapkodós, jól artikulált és érthető beszédet, ami a mai hadarva beszélő, azaz beszédhibás műsorvezetők, celebek és más közszereplők érájában – tisztelet a kivételnek – már önmagában balzsam a léleknek. Az elkövetkező évben sok ilyen balzsamot kívánok mindannyiunknak.

Most pedig lehúzom kicsit a rolót, hogy ne szívja a nap a bútorokat.