„Debrecenbe kéne menni, pulykakakast kéne venni”. Sokat énekelem ezt a dalocskát a kicsi unokáimnak. Közben a térdemen lovagoltatom őket, és amikor ahhoz a részhez érek, hogy „kiesik a …kakas” (a kipontozás helyére az épp aktuálisan lovagoltatott unoka neve kerül), már bőszen rázom őket, hogy „kiessenek” a lyukas kasból.
De szép játék a nyelv
Ez persze egy olyan kontrollált, szeretettel felügyelt és tompított esés, de nekik nagyon tetszik, beleélik magukat és hangosakat visongatnak örömükben. A legnagyobbik, az iskolás, azonban már nem elégszik meg azzal, hogy hallgassa a dalt, a szövegen is elgondolkodik, magában értelmezni akarja, s ezt megfigyelve várható volt, hogy egyszer csak felteszi a kérdést: mi az a kas. Megható pillanat. Ez a kérdés már többször elhangzott az életemben. Először akkor, valamikor, gyerekként én tettem fel. Később a saját gyerekeim. S most a harmadik nemzedék egyik tagja. Hálás vagyok azért, hogy így lehet. Hogy így van.
Hát a kas, válaszolom, az egy kosár. Látom a kisfiún, hogy ennél különlegesebb, bonyolultabb dologra gondolt, s ennek megfelelően valami szofisztikáltabb, nem csupán egyszavas magyarázatra. Na jó, nézzük meg akkor az interneten, mit mond erre a magyar nyelv értelmező szótára! Megvan. Elég bonyolult. A kas „a szekérderékba illeszthető s azt egészen vagy részben kibélelő, elöl rendszerint nyitott, vesszőből készült fonadék; a kocsin szállított anyag kihullását akadályozza meg.” A gyerek figyelmesen hallgatja, majd megkérdezi, „a fonadék azt jelenti, hogy össze van fonva?” Azt. Látom, hogy látja a lelki szemei előtt a fonott kast. Vagyis kosarat, merthogy a kas, akárhogy is vesszük, egyfajta kosár. Aztán megszólal. Akkor ez tulajdonképpen egy fonott kosár, mondja magabiztosan. Az. Vagy olyan kosárféle, teszi hozzá. Igen, az. De ha elöl nyitott, akkor nem kell neki lyukasnak lenni, elöl is ki lehet belőle esni, nem? Tulajdonképpen igen. Aztán újra látom átlebbenni rajta az előbbi csalódottságot. A fantáziájában talán másképp jelent meg a kas, nem egyszerű kosárként. Kárpótlásképpen elmondom neki, hogy a kosár szót milyen sokféleképpen lehet mondani (segítségül hívom a szinonimaszótárt, de jó, hogy csak egy klikk a mobilomban). Képzeld el, a kosár szó helyett azt is mondhatjuk, hogy kas – ezt már tudod –, és azt is, hogy kaska, véka, garabó, garaboly – ez tetszik neki, felnevet, hogy ezt még sosem hallotta, mondjuk, én sem –, zsombor. Na tessék, az utolsót sem tudtam, pedig van is ilyen nevű ismerősöm, aki egyébként nem hasonlít semmiféle kosárra. Jókat nevetünk. Ilyen szép, játékos dolog a nyelv.
Nemrég aztán egy különleges eset állt elő. Talán már említettem, hogy az ősz a tudományos konferenciák időszaka. Így történt, hogy meghívást kaptam egy Debrecenben megrendezendő konferenciára, amit köszönettel el is fogadtam, s így utólag elmondhatom, hogy nem bántam meg. Amikor a kisgyerekek megtudták, hova megyek, megkérdezték, hogy most akkor én is ki fogok-e esni a kasból. Persze a kérdés inkább huncutság volt, valóságalap nélkül, hiszen tudták, hogy nem lovas kocsin, hanem vonattal fogok menni. Az út hipp-hopp elröppent, s ott találtam magam egy gyönyörű városban. Egy nagyon érdekes tudományos tanácskozáson, a Kárpát-medencei magyarok helyzetéről szóló több tudományágat egybefogó nemzetközi konferencián.
De erről majd legközelebb.
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.