Urbán Péter: Megszeret(tet)ni a nyelvet

„Az iskolában” – lehetne a pofonegyszerű válasz, csak az a baj, hogy nem fedné a valóságot. Igaz, hogy szlovákból is egyesem volt alapiskola elsőtől a gimnáziumi érettségiig, de mikor a gömöri szülőfalum plébánosa nyári táborba küldte a féltucatnyi tinédzser ministránsát – köztük engem –, egyikünk se tudta elmondani szlovákul, hogy szeretnénk többet focizni, mert a Jóisten nemcsak imakönyvet meg rózsafüzért teremtett, hanem bőrlabdát meg focicsukát is. Úgyhogy a kétszer negyvenöt perces meccsek helyett maradt az ötször tíz rózsafűzér naponta – szlovákul! Sokáig meg voltam győződve róla, hogy az volt a baj, hogy nem tudtuk elmondani szlovákul, mit akarunk. Egészen addig, amíg évekkel később össze nem futottam Tibivel.

Tibi egy kis faluból származott (mint én), Pozsonyba vették fel egyetemre (mint engem), az államvizsga után doktoranduszi helyet ajánlottak fel neki a tanszéken (mint nekem), és elvárták tőle, hogy tanítson is (mint tőlem).

Abban különböztünk, hogy míg én rettegtem attól, hogy szlovákoknak kell szlovákul órát tartanom, addig Tibi csak mosolygott ezen. Pedig kettőnk közül ő beszélt sokkal gyengébben szlovákul, mégis én szorongtam jobban.

Egyszer meg is kérdeztem tőle, hogy mer ilyen lazán órákat tartani szlovákul, amikor ennyire hibásan beszél. Tibi megrántotta a vállát, s csak annyit mondott: „Miért ne mernék? Nem az számít, hogyan beszéled a nyelvet, hanem hogy értesz-e ahhoz, amit tanítasz nekik. Sokkal több hallgató fordul hozzám segítségért, mint a szlovák kollégáimhoz, mert tudják, hogy rám számíthatnak.

Hidd el, nem érdekli őket, hogy közben kimarad egy-két „sa” vagy „si”. Az számít, hogy milyen ember vagy, nem az, hogy mennyi ragozási hibát vétesz.”

Emlékszem, nagyon megdöbbentettek a szavai. Pozitív értelemben. Az első pillanatban éreztem, hogy igaza van. Onnantól fogva mintegy mantraként ismételgettem magamban a szavait mindig, mikor bizonytalannak éreztem magam a szlovák nyelvtudásom miatt.

Nem tűnt el azonnal a gyomromból a szorongás, amit akkor éreztem, mikor szlovák hallgatóság előtt kellett szlovákul megszólalnom (egyetemen, képzéseken, minisztériumban), de sokkal kisebb lett, és gyorsabban felszívódott. Az a hang sem szűnt meg bennem teljesen, amely azt suttogta, mondd azt, hogy Peter, mikor be kellett mutatkoznom szlovák környezetben, de egyre nagyobb magabiztossággal álltam ellen neki, s mondtam huncutul mosolyogva kézfogás közben, hogy Péter Urbán, ale volajte ma kľudne Peti. Egyre ritkábban feszélyezett, hogy vétek-e hibát, vagy van-e magyar akcentusom, s ez nagyon felszabadító érzés volt.

Ahogy egyre kevésbé kötötték le a figyelmemet a lehetséges hibák, annál magabiztosabban kezdtem el mozogni a szlovák nyelvben. Tibinek igaza volt: nem az számít, hogyan beszélünk egy nyelvet, hanem hogy kik vagyunk.

Az, hogy mennyire magabiztosan sajátítunk el egy idegen nyelvet, nemcsak az objektív nyelvtudásunkon múlik, hanem azon is, mennyire vagyunk szabadok fejben. Meg azon, hogyan viszonyulnak hozzánk a többiek: nevetség tárgyává válunk-e, ha hibát vétünk, vagy azon van a hangsúly, hogy megértsük egymást? Sok-sok év után ráeszméltem, hogy abban a nyári ministráns táborban sem az volt a gond, hogy nem tudtuk, hanem az, hogy nem mertük elmondani szlovákul, amit akartunk. Mert féltünk a megszégyenítéstől. A kinevetéstől. A kiközösítéstől. (És a dupla annyi rózsafűzértől.)

Ezzel szemben emlékszem, mennyi elismerést és bátorítást kaptam Brémában, Berlinben, Koblenzben – ahol összevissza majd’ két évet éltem – a német nyelvtudásomra, pedig nem beszéltem jobban németül, mint szlovákul. Mégis örömmel és magabiztosan szólaltam meg bárhol, mert megszerettették velem a nyelvet.

Azt hiszem, így lehet megtanulni a legjobban egy idegen nyelvet, fiam.