Hegyi Zsuzsanna naplója

"Hogy az élet nem habos torta, azt a sárga kabátos ember Kudlik Júliától tanulta meg először."

Közeledett a százéves évforduló. Még a csapból is Csehszlovákia megalakulása folyt. – Diána, együttérzek veletek, magyarokkal. Biztos nagyon nehéz lehet nektek most, hogy mindenki ünnepel – fordult hozzám az egyik kóruspróba végén Rasťo. Írtam már róla egyszer régebben, ő az a bizonyos „nacionalistából lett magyarbarát”.

"Arra az ismeretlenre gondolok, aki tegnap a sötét utcán majdnem rálépett egy telefonra."

Mi, magyarok és szlovákok egyaránt szeretjük kisajátítani – légből kapott vagy valós érvek alapján – múltunk nagy alakjait. Néhány éve, amikor éppen a zsolnai egyetem hallgatója voltam, az egyik szemináriumon parázs vita robbant ki. Egy évfolyamtársam azzal jött be az órára, hogy Liszt Ferenc valójában szlováknak vallotta magát.

Sok pedagógustársamhoz hasonlóan én is igyekszem nyáron letudni a kötelező orvoslátogatást. Ilyenkor három-négy helyen is megfordulok, nem kis időt töltve az egyes rendelőkben. Enni-, inni- és olvasnivalót mindig viszek magammal, hogy kellemesebben teljen a várakozás.

Üres a temető augusztus huszadikán kora délután, perzsel a nap, inkább a reggeli vagy az esti hűvösebb órákban járnak ki ilyenkor a helyiek. Most alighanem a nappalijukban nézik, ahogy lobog a nemzeti zászló a Kossuth tér felett, a közjogi méltóságok pedig a nagyívű beszédeiket mondják.

Az autóban, hazafelé az osztrák rádió műsorát hallgatom az indiai–pakisztáni viszonyról. Nyilván az alulinformáltságomnak (durvábban fogalmazva: műveletlenségemnek) tulajdonítható, hogy most értesültem csak, a mai India és Pakisztán a második világháború után jött létre, mégpedig az egykori angol gyarmat utódállamaiként.

Huszonvalahány éve jártam először az Áprily Lajos-emlékházban Parajdon, osztálykiránduláson. Negyedikes gimnazista voltam. Akkor még nem nagyon ismertem Áprily költészetét, de a házat bemutató bácsi annyira szuggesztíven beszélt, s olyan gyönyörűen szavalta a Halálpatak című verset, hogy azóta Áprily a kedvenc költőim közé tartozik.

Aki pénteken, tizenharmadikán köt házasságot, ráadásul nem templomban, nem városházán, hanem könyvtárban, az mindenképpen optimista fatalista és kiváló humorérzékű lehet! Az idei nyár kiemelt eseménye nekem épp ez a könyvtári esküvő volt. Régen mosolyogtam ennyit egyfolytában!

Tanácstalan voltam, hogy mondjam meg nekik, hogy hamarosan elhagyom őket. Nem, nem elhagyom, hanem befejezem a munkát. Szóval mégiscsak elhagyom. Jaj de nehéz ez. Kezdjem azzal, hogy szeretlek titeket, de…, nem, ez sem jó; hogy szeretem őket, azt tudják, tudom, hogy tudják, érzik, viszonozzák rendületlenül.

Tizenöt éve vagyunk házasok. Ennek örömére elhatároztuk, hogy megmásszuk a Nagyszalóki-csúcsot. Csak mi ketten. A szálláson fiatal recepciós lány fogad. Lenyűgöző tájszólásban beszél. „Lándoki vagyok” – mondja. „Lándoki?! Ott énekeltünk a kórusunkkal kilenc évvel ezelőtt!

Évekkel ezelőtt úgy nézett ki a dolog, hogy a beteg bejött a rendelőbe, elmondta a panaszait, aztán rákérdezett néhány dologra. Kíváncsi volt a gyógyszerekre, erre én elmondtam neki, melyik tablettát mikor kell bevennie, és a melléktünetekről is szóltam. Aztán az életrendjéről kérdezett.