Csak ma (felhőtlen, gyönyörű reggelre ébredtünk) tudatosítom, hogy itt nincsenek kabócák.

A század elején, miután az USA-ba költöztem, egy darabig rendszeresen nyaraltam Új-Mexikó államban. Santa Fe és Taos nevű városokban töltöttem a legtöbb időt.

Látom, hogy valami baj van. A szemeden látszik a szomorúság. Ilyenkor vagy a legszebb. Nem akarlak zavarni, ha egyedül szeretnél lenni, de ha gondolod, szívesen segítek – kopog be a szobámba B., az egyik beteg. Nem először érzi meg, hogy éppen hatalmába kerített a fájdalom. Hihetetlenül érzékeny, empatikus, férfiben még nem nagyon találkoztam ilyennel.

Vakáció közepén kedvezményes tanszervásárba hívni a gyerekeket sima merénylet! A fene se gondolt régen augusztus elején a nyári szünet végére, meg az eljövendő iskolakezdésre, remélem, ez most is így volt, és még szépen kiélvezi minden gyerek meg felnőtt a nyári szabadságot, a vakációját, vagyis ami még abból hátra van.

A kilencvenkét éves, régi alapiskolám szigorú, de nagyon szeretett tanító nénije nézeget, tanácstalankodik a boltban, ahová a frissen sült töpörtyű illatával az orromban lépek be.

Nem elégszünk meg azzal, hogy követjük a tavalyi tokiói olimpia idei eseményeit, hanem egymás mellé pakoltunk néhány részletet olyan úti beszámolókból, amelyeket Japánba látogatott magyarok hagytak hátra az elmúlt évek, évszázadok során.

Egy kellemes júliusi vasárnap reggel korán ébredtem, és első dolgom a balkonunk szemléje volt.

Fogja fel úgy, hogy önismereti kurzuson vesz részt – mondta a telefonba a doktornő, amikor szörnyülködni kezdtem. Minimum hat hét? De hát én ennyi időre nem tűnhetek el otthonról! Hogy fogja a kicsi kibírni nélkülem? És a nagyok? Ki fogja fejben tartani, mikor kinek hol kell lennie? Nem, köszönöm, ezt én nem tudom vállalni.

Szerbül kevésbé, szlovákul jobban értőknek: Odviate vetrom. Leginkább magyarul értőknek: Elfújta a szél. Nem nagy ügy megtudakolni további fordításokat, a kereső megmondja sorra.

Hol járkáltál már megint, te piszok? Ilyen kedvesen fogad a kedvesem, amikor hazaállítok a kutyával, sétálásból, s máris otthonosabban érzem magam, igen, megérkeztem, mint Odüsszeusz Ithaka szigetére, itt lakom, ezek a szeretteim, ide tartozom.

Az elmúlt évtizedben legalább tucatnyi fontos első világháborús napló került a könyvesboltok polcaira.

Megkapni üveggolyóként. Átnézni a görbületén, egybefolyva látni a tájat. Hány száz féle zöld is? Harsogótól méregmélyig, á, hiába is számolom, reménytelen! Pirosnak mennyi árnyalata!

– Kislány, mi a neved? – kiabál rám az ebédlő másik végéből egy nő. Finom vonású fehér arcát fekete haj keretezi. Kicsit a Hófehérkére emlékeztet. – Én Eva vagyok – mutatkozik be.

Elzarándokoltam hát én is a koronavírus elleni oltásra egy hétfői napon. Először egy szombatra kaptam időpontot, azt nem tudtam elfogadni, de másodjára már olyan közeli kórházba hívtak, hogy visszautasítani illetlenség lett volna. Árnyas udvara is van a kórháznak, mert régi épületegyüttes.

Alice, tied ez a mese, / tegye gyöngéd kezed / szép gyermekálmaid közé, / miket emlékezet / tart össze, mint hervadt csokort, / mit zarándok szedett. (Lewis Carrol: Alice Csodaországban)