Különös vidék. A girbegurba völgyekben hosszú, végenincs falvak, a meredek hegyoldalakon szeszélyes összevisszaságban odapetyegtetett házak, ameddig a szem ellát. Egészen magasan is. Irtványtanyák. Kiszuca, Szlovákia északnyugati csücske.

Épp a vészhelyzet közepén. Most már olyan nagyon fehéres lett a fejem tetején. Elöl meg lassan belóg a szemembe. Ezt gyorsan levágom, olyan lett, mint egy régi kisiskolás frufruja, egészen bugyutára sikeredett.

Azért vannak, mindig vannak szép pillanatok. Még ilyenkor, a zárolt időkben is akad. Olyan ünnepi. Merthogy hetvenöt éve béke van! Pontosabban fogalmazva: ekkor, 1945 májusában ért véget a második nagy világégés itt, Európában.

Lassan éled újra a város. A Főrévi úton még csak akkor tömött a kocsisor, amikor a lámpa zöldre vált, és a trolikon is sok az üres ülőhely.

Emberek, túl a hetedik-nyolcadik-kilencedik ikszen. Látszólag nyugodtan beszélnek a múltról. Aztán egyszer csak sírva fakadnak. Vagy csak néznek a kamerába, hallgatnak. Könnyes a szemük. A kezükben régi fényképek.

Megint előkerestem és elolvastam Hunčík Péternek a jótékonyságról szóló, a Vasárnap támogatására irányuló naplóbejegyzését. Nagyon finoman írta meg, a kultúrára szánó „privát felajánlók” sorát önmagával kezdte – és sokan voltak, akik ennyiből is értettek, s kisebb-nagyobb mértékben „mozgósítottak minden tartalékot”, pénzt küldtek a hetilapnak.

Emberek, túl a hetedik-nyolcadik-kilencedik ikszen. Látszólag nyugodtan beszélnek a múltról. Aztán egyszer csak sírva fakadnak. Vagy csak néznek a kamerába, hallgatnak. Könnyes a szemük. A kezükben régi fényképek.

Akkor még hidegek voltak a nappalok, talán még a tócsákat is jéghártya borította; március 2-a volt az utolsó nap, hétfő, amikor még bármikor elhagyhattam volna a lakást. Azon a héten, szerdán egy kisebb orvosi beavatkozást végeztek a katonai kórházban, arra készültem, nem mentem sehová; utána a hétvége következett a négy fal között; nem volt miért kimozdulnom.

A hagyományos értelemben nincs többé. Nem tudok úgy írni, hogy ne az járjon a fejemben, ez már egy új műfaj.

Nem kívánok e világi hiábavalóságokat az Úrtól, mert a gazdagság, haszon és dicsőség pillanatnyi örömöt gyújt csak az ember szívében, én pedig azt akarom, hogy a szívem múlhatatlan öröm lángjával lobogjon. Nem kívánom tőle, hogy mulandó boldogsággal és gyönyörrel töltsön el, mert engem az ő életének kútfejéhez vezetnek lépteim, ott csillapíttatik majd az én szomjúságom és éhem.

A tábla már két évtizede ott van a homlokzaton. Még Ján Slota polgármestersége idején került föl, a polgármester hathatós közreműködésével. Hírül adja, hogy „dr. Jozef Tiso” ennek az épületnek az erkélyéről hirdette ki 1938-ban Szlovákföld autonómiáját.

Kenyerem javát megettem, de könyveink javát még nem sikerült elolvasnom. Azt hiszem, egyikről-másikról már lemondhatok.