Borús szombat reggel van, amikor útnak indulunk. A szokásos Pozsony–Hetény útvonal Andiékhoz, át a Csallóközön, ahol már lassan virítani kezd a repcetenger, és az út mentén az elnökjelöltek plakátjait a Brüsszelbe vágyakozó politikusok arcképei váltották fel.

Pont az iskolai tavaszi szünet előtt robbant bombaként a hír: Az FBI ötven embert tartóztatott le az Amerika történetében eddig legnagyobb egyetemi korrupciós botrányban. Voltak köztük egyetemi dolgozók, írásbeliteszt-felügyelők, egyetemi sportcsapatedzők, tanácsadók és két hollywoodi sztár.

Tele van a tornaterem. Dugig. Anyukámmal és a négyéves Cilivel leghátul találunk helyet, egy falhoz tolt padon. Ennek megvan az az előnye, hogy Cili fel tud állni a padra, és így legalább lát is valamit. Képes százhúsz percig állni és végignézni az előadást. A helyszín – Deák Diák Általános Iskola, Budapest, Józsefváros. A darab – Kodály: Háry János. A szereplők – diákok és tanárok. Összesen talán ötvenen-hatvanan. Énekesek, táncosok, kóristák, kicsik és nagyok. A zenekarban pedig a mi Ajnánk furulyázik. Erre a jeles alkalomra kikértük a zsolnai iskolából.

Kettő is előkerült a napokban, az egyik még 1978-as, valahol a régi füzetek, a gyerekeimtől kapott nőnapi szívecskék meg egyéb emlékek közül, nem vagyok egy kidobós fajta, a másikban az épp olvasott könyvből való idézetek dátum és oldalszám szerint. Mai ítéletemmel sem tagadnám meg a sok-sok évvel ezelőtti olvasónaplóimat, azóta ugyan kitágult a látóköröm, még kényesebb lett az ízlésem, száz meg száz csodát fedeztem fel, de nem tudok már éjszakákat, nappalokat egyvégtében átolvasni, el-elbóbiskolok hamar. Olvasónaplók, könyvek telis-tele cetlikkel, megjelölésekkel.