Kenyerem javát megettem, de könyveink javát még nem sikerült elolvasnom. Azt hiszem, egyikről-másikról már lemondhatok.

A próbán ülök. A lányom életében először játszik zenekarral. Nem tudom, ki izgul jobban, én vagy ő. A második tétellel kezdünk, mondja a karmester. A vonók felemelkednek, előjáték, majd belép Ajna. Karcsú, légies hang a vonósok fölött. Nekem meg könnyes lesz a szemem rögtön. Ilyen lehet a mennyország – gondolom magamban. Amikor már nem tükör által homályosan, hanem színről színre lát, vagyis hall az ember. Hét év zongorakíséretes, iskolás koncertjei után ez a hangzás valami egészen rendkívüli.

Mindezt majd megírom még pontosabban is.

Még leírni is sok, de harminc éve vagyok szemüveges. Azóta minden reggel magamra öltöm az éppen aktuális példányt – ha jól számolom, eddig hat darabot „fogyasztottam el” –, este pedig leveszem. Egyszer fordult csak elő, még valamikor az elején, hogy egy borús, esős napon majdnem otthon felejtettem, de anyukám utánam hozta.

Megmarad az, ha néha azt gondolod is, hogy balgán elveszítetted, kiengedted a kezedből, hirtelen meglesz újra. S csak ámulsz, hogy fényesebb lett, értékesebb. Meglegyint az „érdemes volt” szele. Egyszer vargabetűt írt az élet, s a gyerekotthonban találtam magamat, nevelőt kerestek, nekem meg munka kellett, kenyérkereset. Jelentkeztem, fogalmam nem volt a gyerekotthoni gyerekekről. Bután és tehetetlenül állítottam be, egy hónapig próbáltam, próbáltak, lehet-e, tudom-e, hogy érzem-e, hogy képes vagyok-e rá. A mai napig nem tudom, tudtam-e.

Meghívást kaptam, immár másodszor. Az érsekújvári Pázmány Péter Gimnázium kedves igazgatónője hívott meg, hogy beszélgessek a diákokkal identitásról, kétnyelvűségről, magyar–szlovák összefüggésekről, vagyis mindarról, amiben élek. Szívesen mentem, három éve is, most is. Egy ilyen meghíváskor ugyan mindig van bennem egy kis félsz – leszek én elég érdekes nekik? Másrészt viszont nagyon szeretek fiatalokkal beszélgetni, szeretem a provokatív kérdéseiket is.

Olvasom a híreket a szlovákiai igazságszolgáltatás legsötétebb bugyrairól. Furcsán érzem magam, amikor most leírom az „igazságszolgáltatás” kifejezést. Ezek a történetek, amelyekről a mostani cikkek szólnak, tipikusan olyanok, amelyeket ha egy filmben látnánk, kikapcsolnánk, mert annyira aránytalan blődségnek éreznénk. Pedig most nem árt számot vetni, mit tudunk ezzel az egésszel kezdeni.

Ettől a kérdéstől mindig égnek áll a hajam. Meglehetősen gyakran találkozom vele. Bármilyen nyomtatványt hoz haza valamelyik gyerek az iskolából, szinte biztos lehetek benne, hogy ez a rubrika is szerepel rajta. Ott díszeleg a gyerekek bizonyítványában is. Emlékeim szerint Magyarországon a hivatalos iratokban nem firtatják lépten-nyomon az ember nemzetiségét, ezért ideköltözésemkor ez eléggé szokatlan volt nekem.

Mindannyian féltünk és félünk valamitől vagy valakitől. Gyerekként, úgy emlékszem, sokkal több mindentől. Tartottunk a kutyáktól, falra másztunk a pókoktól, rettegtünk a sötétben, összeszorult a gyomrunk, ha elkezdődött a nemszeretem óra. Idővel aztán megtanultuk leküzdeni a félelmeinket, és bátor felnőttként hatástalanítjuk akár a roppant vérszomjas, milliméternyi „nagyságú” pókokat is, esténként holtfáradtan zuhanunk az ágyba, hogy nem marad időnk elmélkedni azon, milyen sötétség vesz körül, kutyatulajdonosként tudjuk, hogy amelyik kutya ugat, az nem harap, és végül: nem járunk iskolába, vagy ha igen, igyekszünk olyan órát tartani, ahol mi is jól érezzük magunkat.