Közösségi cseresznyefa

A közösségi kert egy olyan földdarab, amelyet a közösség kisebb darabokra oszt, és minden darabon más kertészkedik, de ezek a darabok nincsenek egymástól elválasztva kerítéssel, mint egy szokványos kertnél, merthogy itt nem a kertészkedő a tulajdonos. Ismerősöm boldogan ecsetelte, miket fog ültetni, és micsoda szuper csapat gyűlt össze a kertben. Mindenki milyen tündérien kedves és segítőkész! Hát ez maga a paradicsom, vagyis az éden(kert), válaszoltam neki, mire ő buzgón bólogatott. Ha lesz rá alkalmad, te is próbáld ki a közösségi kertészkedést, mondta. Isten ments, gondoltam.

Mert hát mik jutottak az eszembe? Például a mi várúti kertünk. A maga módján az is közösségi kert volt. Ugyanis annak a termését, amit anyukám ültetett és gondozott, mások tulajdonították el. Többnyire az éjszaka leple alatt, de előfordult, hogy az egyik közösség gyermekei fényes nappal támadták le a cseresznyefát. Az ablakból magam is láttam. Persze mire anyukám felért a kertbe, ahova kanyargó lépcsősor vezetett, már bottal üthette a nyomukat.

Később már csak virágokat ültetett. Az nem kellett a közösségnek. Később, panellakóként azt is megtapasztaltam, mi a közösségi mosókonyha. A ház földszintjén volt berendezve, hogy akinek nincs mosógépe – a múlt század hetvenes éveinek vége felé még nem mindenkinek volt – , ott moshasson. Ez ugye, nem tűnik rossz ötletnek. A lakóbizalmitól lehetett elkérni a mosókonyha kulcsát. A házban élő huszonnégy családból hatan használták a mosókonyhát. Mi sem. A lakóbizalmi valószínűleg az egész pereputtya szennyesét odahordta, mert folyton mosott. Hát hogy is ne, mikor a többiekkel együtt mindezért egy fillért sem fizetett. Merthogy az ottani víz- és villanyfogyasztást az egész lakóközösség fizette. Vagyis a nem mosó többség hozzájárulása jócskán csökkentette a mosó kisebbség által produkált költségek rájuk eső részét. Szerencsére a közösségi mosókonyha csak két-három évig működött, mert állandó perpatvar alakult ki a mosók között, ugyanis voltak, akik rendetlenséget hagytak a mosókonyhában. Pontosan lehetett tudni, kik ezek, mert a kulcsfelelős nyilvántartást vezetett a mosókonyha beosztásáról, de ők ezt nemhogy nem ismerték be, hanem kikérve maguknak az igaz vádakat, másokra akarták kenni a dolgot. Az egész oda vezetett, hogy a házkezelőség bezárta a mosókonyhát. A rendszerváltást követően pedig jöttek valami idegenek, akik leszerelték és elvitték az addig ott pihenő, csaknem új mosógépeket. Nem gondolom, hogy a roncstelepre vitték őket.

Aztán eszembe jutnak a közösségi hűtőszekrények. Ilyenben nem volt részem, de kollégista osztály-, majd évfolyamtársaimtól számtalanszor hallottam, hogy vasárnap este betették az otthonról hozott finomságokat a közös hűtőbe, és hétfő reggelre eltűntek. De ugyanez bármikor megtörtént az egyszerű joghurtokkal, sajtokkal, szalámikkal is.

Szóval a „közösségi” jelző számtalan pozitív jelentése mellett nekem mindig előjön a negatív is. Talán ezért van az, hogy a „csapat” és a „csapatépítés” manapság oly divatos kifejezéseitől is kiráz a hideg, a „tím” szóról nem is beszélve. Mert akikkel jól érzem magam, azokkal nem kell csapatot építenem, pláne nem mindenféle művi eszközzel, például bugyuta tréningekkel. Akikkel meg nem érzem jól magam, miért kellene csapattá kovácsolódnom? S miért kellene közösséget alkotnom olyanokkal, akiknek a közösség csak arra jó, hogy kihasználják?

Persze a közösségi kert ötlete biztosan jó. Bár az ismerősöm már nem jár oda. A tavalyi termésüket valaki lelopkodta. Mivel idegennek nem volt hozzáférése, csakis a tündéri kertészcsapat tagja lehetett a tettes.