Csak kulturáltan!

Vélhetően sok honatya hosszú hétvégéről szőtt terveit írja felül az ellenzék František Tóth kulturális miniszter eltávolításáról szóló javaslata. Bugár Béla, a parlament elnöki jogkörökkel bíró alelnöke ugyanis, miután harmincöt ellenzéki képviselő kérte, péntekre hívta össze a törvényhozást. Tíz órakor kezdődő ülésük egyetlen pontja a tárcavezető menesztése. Nem kétséges, az ülés – kimenetelétől függetlenül – hiábavaló, ha lemondatnák Tóthot, az sem oldana meg semmit. De legalább dolgoznak, a június 17-i előrehozott választásokig már úgyis csak két ülésre, meg egy rövid, ünnepélyes(?) záróülésre került volna sor... Tóth nem nevezhető a már csak romjaiban létező, de hosszú távon semmiképp nem elhanyagolható jelentőségű második Dzurinda-kormány legsikeresebb miniszterének. Június 15-i kinevezése után, de azt megelőzően is számos bírálat érte, többen kifogásolták szakértelmét, mondván, mégis csak gépészmérnökről van szó, aki aztán pályát módosítva gimnáziumigazgató, majd oktatási államtitkár lett. S miután az értelmiségiként korpa közé keveredett Rudolf Chmelnek sem sikerült orvosolni a reszort gondjait, s miután ellehetetlenítve önmagát, lemondott, szinte reménytelen volt, hogy Tóth a rendelkezésére álló, kicsivel több mint egy év alatt meg tudja oldani tárcája égető problémáit, ezek közül is a legégetőbbet, a rendszereket túlélő Szlovák Nemzeti Színház-problémát. A várakozásokat felülmúlva azonban Tóth nagy lendülettel látott neki a „rendcsinálásnak”, néhány személycserét is eszközölve a tárcánál. Akár színházügyben a közhasznú társaságként működtetett gondnoki testületről szóló javaslata is elfogadható lett volna – önmagában már az is méltányolandó, hogy elődeitől eltérően hozzá mert nyúlni a kérdéshez –, ám a központi kulturális intézményekből ma legalább annyian húznak hasznot, mint a közszolgálati televízióból Richard Rybníček színre lépése előtt. Ám ez utóbbi meg tudta szüntetni a már-már likvidációs előnytelen szerződéseket, viszont Tóth nem tudta kezelni a sikeres médiahisztériát keltő, ám nem kizárt, hogy elsősorban saját önös érdekeit szem előtt tartó művészi csoport törekvéseit. Miután a párt elfogyott mögüle, saját miniszterelnöke a választási évben harminc ezüstpénzért eladta őt, és megegyezett a kiabáló művészekkel, elvégre közeleg a voksolás, és egy ígéret nem kerül semmibe. Ezenkívül, ha miniszteri ténykedésének egyéb pozitívumait kellene ecsetelni, legfeljebb a pályázati rendszerben bevezetett elektronikus regisztráció jutna eszünkbe. Az új rendszer kétségkívül átláthatóbb, de – ami bennünket, szlovákiai magyarokat illet – vajh’ mi az, ami nem uram-bátyámos, sógor-komás a hazai magyar kulturális életben, a támogatási rendszerről nem is beszélve, elektronikus regisztráció ide vagy oda. Tóth a megtépázott reformkormány gyengén muzsikáló, másodhegedűs minisztere. Valószínűleg posztján fog maradni, mert a még létező kormánykoalíciós voksok mellett a KDH-ra is számíthat. Ha mégis menesztenék, és a választásokig hátralevő két és fél hónapra új kulturális minisztert kellene kinevezni, az a pozíció abszolút röhejessé tételével volna egyenlő.