Az űr és a zűr

A sokat tapasztalt tanító néni hüledezett. Azt hitte, ez a vélemény már a múlté. A zűrhajós választás pedig azért lepte meg, mert míg régebben minden évfolyamban voltak kisfiúk, de csakis ők, akik űrhajósok akartak lenni, legalább tíz éve senkit sem érdekel az űr. A gyerekek ügyvédek, menedzserek, esetleg polgármesterek vagy munkanélküliek akarnak lenni. Ahogy hallgattam, egy történet jutott eszembe, amiben jelen van az űr, a zűr, sőt más is... Kezdő újságíró voltam, amikor a szocialista világrendszer nőszervezeteinek fő női testületileg meglátogatták Pozsonyt. Elsőnek jött a kozmosz, Valentyina Tyereskova, az első űrhajósnő személyében. Maszkulin, kimért nőnek képzeltem – törékeny, finom vonású, decensen sminkelt, elegáns, mai szóval luxus kinézetű volt, kedves, barátságos, meleg mosolyú. Mindenki vele akart interjút készíteni. Nem találtam eredetinek, hogy beálljak a sorba. Mivel akkoriban már dúlt az, amit nálunk afganisztáni válságnak neveztek, megszólítottam ennek az egzotikus országnak a képviselőit. Orvosnők voltak, kissé fagyosak, a szövegük lapos, mint a lepény. Próbáltam feloldani őket, ezért elmeséltem, hogy nemrég fejeztem be az egyetemet és ismerek nálunk tanuló afgán főiskolásokat (azt persze elhallgattam, hogy ők nincsenek úgy elragadtatva a szovjet csapatok jelenlététől, mint a doktornők). Ettől kicsit felvillanyozódtak, s megkértek, intézzek egy találkozót a diákokkal. Éppenséggel megpróbálhatom! Az akció kezdete előtt egy kefehajú pici emberke rohangászott az újságírók között, azt szajkózva, hogy mindenben álljunk a tisztelt vendégek rendelkezésére. Így neki szóltam, hogy mire vágynak az afgán nők. No, akkor jött a zűr. A kefehajú, mint utóbb kiderült, a szent párt egyik szent embere abban a szent pillanatban üvöltözni kezdett, hogy mit képzel ez a hülye (mármint én)! Külön programot szervezni a küldötteknek? Kicsoda maga, honnan jött, tanult maga diplomáciát?!! Kivörösödve ordított, mire én megjegyeztem, hogy nem tanultam, de az sem diplomatikus, hogy mindenki szeme láttára üvöltözik velem. Mert tényleg mindenki ott volt, Raúl Castróné és az afgán nők is megrökönyödve bámultak. A kefehajú megvadult, s azt üvöltötte, tűnjek a szeme elől, mert megpofoz! Némely nő csak ezt érdemli, még akkor is, ha újságíró! Litvajová elvtársnő, az itteni nőszövetség egyik fő nője is hallotta, de nem szólt! (Ennyit a női szolidaritásról.) Akkor én tiltakozásul bevonultam a női vécére, és ki sem jöttem az akció végéig. Állítólag az afgán nők kérdezték, hova tűntem. Gondolom, ha ez náluk történik, akár végképp eltűnhettem volna.