Vojtech Kondrót halálára

Termékeny alkotó életének 63. esztendejében távozott örökre körünkből Vojtech Kondrót, a költő. Kiemelkedő helyet foglal el a szlovák irodalom utolsó harminc esztendejében. Mi, magyarok pedig még az igaz barátot, a magyar költészet ihletett tolmácsát is gyászoljuk. Sokan vagyunk, akik csak „Bélának” szólítottuk.

Valamikor a rideg hetvenes évek vége felé a budapest–pozsonyi gyorson botlottunk össze. Azonnal könyvzsákmányát kezdte mutogatni a neki dedikált Illyés-kötetet meg az antikváriumban felfedezett ritkaságokat. Egy hatalmas bőröndnyi könyvet vitt haza. Akkoriban még egy óránál is hosszabb ideig kutakodtak a határőrök és a vámosok a párkányi állomáson, s természetesen felkeltette éberségüket Vojto bőröndje. „Mit visz?” – kérdezte szigorúan a szlovák vámos. „Könyveket...” – válaszolta könnyedén, még a budapesti búcsúzkodás, természetesen alkohollal is dúsított élményéből ki nem esve a költő. A felelet nem nyugtatta meg a hivatalos személyt, ellenkezőleg: kinyittatta a bőröndöt és egyenként kezdte vizsgálgatni a könyveket, abban a tudatban, hogy ez minden más egyéb tiltott árunál veszélyesebb csempészet lehet a kádárista Magyarországból a husáki Csehszlovákiába. Kondrót kétségbe esve nézte, hogy a vámos – ki tudja, milyen szempontok alapján – két kupacba osztja a könyveket, és zavartan magyarázkodni kezdett, hogy ő költő meg műfordító, és éppen azt az Illyést is lefordította szlovákra, akinek dedikált kötetét az egyenruhás különös figyelmével tüntette ki, nyilvánvalóan nem a versek rajongójaként. Kondrót izgatott mondókája csak rontott a helyzeten, a szituáció pedig egyre reménytelenebbnek látszott, mert a vonatnak már régen indulnia kellett volna, de a motozás még tartott. Aztán megjelent a parancsnok is, érdekelte, vajon beosztottja milyen zsákmányra bukkant. Aztán rápillantott az áldozatra, és arcán széles mosoly jelent meg. „Ez a Béla fia, hagyd békében!” – adta ki az ukázt beosztottjának, aki kedvetlenül engedelmeskedett. A könyvek megmenekültek. Kiderült, hogy Kondrót édesapja finánc volt, és sokan emlékeztek még rá. Ez segített.

Kondrót viszont egész életében a határok, s főleg a szellemi határzárak ellen küzdött. Természetesen hivatásának megfelelően: költőként.

Életművének jelentős része műfordításai. Nagyon tekintélyes elődei: Emil Boleslav Lukáč, Ján Smrek, Valentin Beniak és a hozzá legközelebb álló Ctibor Štítnický munkáját folytatta. Nem lényegtelen különbséggel. Elődei inkább a személyes vonzódás szellemében választották ki a lefordítandó műveket. Kondrót programja viszont nagyobb ívű volt. Előbb a Nyugat nemzedékét mutatta be: önálló kötetben adta ki Babits Mihály, Tóth Árpád, Kassák Lajos költeményeit, aztán következett a második Nyugat-nemzedék képviseletében egy-egy Ilylyés- és Weöres Sándor-kötet. A legnagyobb erőpróbát talán Nagy László válogatott költeményeinek átültetése jelenthette számára. És a sorstársak közül személyes barátság is kötötte Veress Miklóshoz. Az is jellemző volt munkamódszerére, hogy szívesen és sokszor állította párba a korábbi, más költőktől származó fordításokat a saját megoldásaival, ezáltal amolyan költői verseny képzetét keltette. Azt vallotta, hogy a műfordítónak olyan élményeket kell ébresztenie olvasójában, mintha az eredeti vers költője kortárs lenne. Ezért ugyan maximálisan törekedett a nyelvi pontosságra, a formai hűségre – ugyanakkor az ő szlovák versnyelve már a Novomeský és az utána következők, például az úgynevezett „nagyszombati iskola”, valamint a modern csehek eredményeire épült. A szlovák nyelvű magyar verseskönyvek előnyére.

Nem mellékes és műfordítói munkásságának ez is része volt, hogy figyelemmel kísérte és fordította a szlovákiai magyar költőtársakat. Két antológiája is őrzi ennek nyomát, az 1968-ban kiadott Most cez Dunaj, illetve az 1980-ban napvilágot látott Mužný vek.

Nem érzem magam illetékesnek, hogy eredeti verseit érdemben méltassam. Szlovák kritikusai azt emelték ki érdemeként, hogy virtuóza a nyelvnek, a formának. Érdemeként világítottak rá arra, milyen éles színekben jeleníti meg a szlovák tájakat, kivált azt a vidéket, amelyet szülőföldjének tekintett, a Csallóközt. Én arra a versére különösen emlékszem, úgy is, mint bravúros költői játékra, amelyben összeköti saját Tátra-élményét Tóth Árpád általa tolmácsolt Tátráról szóló versével. Általában a játékot a költészet elidegeníthetetlen és elvitathatatlan jogának tudta és ekként gyakorolta. Ugyanakkor elkötelezett baloldali volt, és az maradt akkor is, amikor ez már inkább hátránynak, mint előnynek számított. A költő és a játék kapcsolatában talán Laco Novomeskýt és József Attilát tekintette mesterének.

Tudatos költő volt. Ezért lehetett a játék az ő világában a komoly világlátás része, hordozója. Ám ez a tudatosság vezethette arra az útra is, hogy évtizedekig foglalkozott a fiatal költőgenerációk nevelésével, a fiatal költők bemutatásával. És ezt a sok elfoglaltságot igénylő tevékenységet egyáltalán nem érezte elvesztegetett időnek, mi több, büszkélkedett tanítványainak sikereivel.

Merthogy született pedagógus volt. Bármilyen furcsán hangzik: egyetemi diplomája egyáltalán nem kötődött az irodalomhoz. A Komenský Egyetemen matematikát és fizikát tanult, majd ezeket a tárgyakat oktatta alap- és középiskolákban Surányban, Pozsonyivánkán és bizony már negyvenéves elmúlt, amikor a Slovenský spisovateľ kiadónál szerkesztő lehetett. Ő félig-meddig tréfásan arról beszélt, ha a tanársága szóba került: nincsen semmi különbség abban, hogy matematikát oktat, vagy a rímek pontos használatára figyelmeztet. Mindkét esetben: használni akart.

A halál váratlan jött érte tegnap hajnalban. És nem közhely, ha most leírom: pótolhatatlan űrt hagyott maga után. Sajátos hangja, eredeti magatartása a szlovák költészet vesztesége. Mi, magyarok pedig szinte szükségszerűen arra kell, hogy gondoljunk: Kondrót volt az utolsó olyan szlovák poéta, aki az eredeti alkotásokkal egyenrangúnak tekintette a magyar költők fordítását, és olyan mélységben ismerte irodalmunkat, amilyet sok magyar is megirigyelhetne.