Műhely-titkok a Vámbéryben

Borbély János, Pátkai Tivadar, Villányi László, Pusztai Zoltán és a házigazda Zirig ÁrpádSomogyi Tibor felvételeA huszonnyolcadik évfolyamát kezdő kulturális lap képviseletében a főszerkesztő, Villányi László József Attila-díjas költő, valamint három, a Műhelyben rendszeresen publikáló szerző, Borbély János, Pátkai Tivadar és Pusztai Zoltán volt jelen az esten. Mint elmondták, nem először, hiszen néhány évvel korábban már több helyen is bemutatkoztak a csallóközi olvasóknak.

Az est egy részében – tájainkon sajnos nem szokatlan módon, a megszólalás fórumait keverve – a napi politika játszotta a főszerepet. A győri vendégek az anyaország és a határon túli magyarok viszonyát elemezték, s gyakorlatilag azokat a köröket futották újra, melyek a decemberi, kettős állampolgárságot érintő népszavazást követően a sajtóban már kirajzolódtak. A vendéglátók részéről pedig ennek enyhén paranoiás „határon túli” megfelelője hangzott el, ennek keretén belül a kultúrpolitikát érintve például az, hogy az anyaországi lapok területi elven támogathatnák-közölhetnék az irodalom Magyarországon kívüli képviselőit, beleértve ebbe – s ezt már én teszem hozzá – az üldözési mániában többé-kevésbé paralizálódott rétegeit is.

Az est nagyobbik részében a szereplőknek, főleg Villányi Lászlónak, illetve a dunaszerdahelyi gimnázium növendékeinek – akik a jelen lévő költők, írók műveiből olvastak fel – hála, az irodalom is szerepet kapott. Villányi a Műhely történetét, jellegét elemezve elmondta, hogy a folyóirat 1978-ban az akkori engedélyeztetési feltételek miatt oktatási és közművelődési lapként indult, s benne akkor a társadalomtudomány dominált. A nyolcvanas években egy időben, a szerkesztők leváltásáig, Parancs János hathatós segítségével a nyugati magyar irodalom egyik magyarországi megjelenési helyeként működött, többek között Cs. Szabó László, Márai Sándor és Határ Győző közölte itt anyagait. 1990 után, mikor is pályázat útján Villányi László lett a főszerkesztő, a Műhely legfőbb törekvésévé az vált, hogy az irodalmi rész legyen a legerősebb, a megjelenő írói-költői művek határozzák meg a lap arculatát. A régi társadalom- és természettudományi, filozófiai jelleget azonban néhány írás még ma is őrzi.

Villányi László szerint a lapot a határnélküliség jellemzi, mégpedig kétféle módon. Először földrajzi értelemben, másodszor pedig a szövegek keletkezési idejét tekintve. Ugyanúgy közölnek műveket határon, sőt határokon túli szerzők tollából, ahogy magyarországiaktól, s hasonlóképpen jutnak szóhoz ugyanazon számon belül kortárs alkotók és régmúlt korszakok képviselői. ĺgy alkalom nyílik arra, hogy a folyóirat lapjain egyszerre sokféle látásmód érvényesüljön, s lépjen párbeszédbe egymással. Ennek jegyében a szerkesztők rengeteg fordítást jelentetnek meg, a korábbi évfolyamokban olyan alkotók műveinek magyarítása található meg, mint Rilke, Hölderlin, Gérard de Nerval vagy éppen Eckhardt mester. „Nagyon sok felkérés születik tanulmány- vagy kritikaírásra, fordításra, tehát nem passzív a szerkesztés, nem a beérkező anyagokból válogat, ahogy teszi ezt az irodalmi lapok nagy része” – mondta Villányi. A szerkesztési munkában jelentős teret kapnak a tematikus számok, melyek egy adott téma vagy személy köré a kortárs irodalom legjelentősebb képviselőit gyűjtik. Ilyen témaként bukkant fel az utóbbi időben a szürrealizmus, pszichoanalízis, Monarchia, tenger, foci, Galgóczi Erzsébet, Kormos István, Weöres Sándor, Márai Sándor...

A Műhely szerkesztői nagy hangsúlyt helyeznek a lap külalakjára is, a kortárs magyar grafika és fotóművészet jeles képviselői kapnak helyet jó ízléssel megkomponált oldalain. A májusi számot egyébként Tóthpál Gyula szlovákiai fotóművész munkáival illusztrálják majd.

Villányi László elmondta, hogy a Műhely nyitott minden irodalmár számára „korra, nemre való tekintet nélkül”, szívesen látnak jó és szép verseket, bárhonnan érkezzenek is. „Legfiatalabb alkotónk tizenhat éves volt, a legidősebb pedig nyugdíjas korában kezdett el verseket írni, s ma az egyik legtöbbet közölt s legjobb költőnk.” A folyóiratot nagyon szoros szálak fűzik a Vajdasághoz, Szabadkához, de Erdélyhez is, s hogy a jövőben „mennyi felvidéki szerző lesz, az csak a műveken múlik [...] az esztétikai minőség számít, semmi más”.