Kivételes arc a magyar filmekben

Játszott a Radnóti Színházban, rendezett a Katona József Színházban, diplomáját a bécsi filmakadémián vette át, első játékfilmjét osztrák producerek támogatásával készíti elő. Ez idő tájt három filmben is látható. Koltai Lajos a Semmelweis, Reisz Gábor a Magyarázat mindenre, Hevér Dániel a Valami madarak című alkotásában bízott rá fontos szerepet.

Nem áll meg egy percre sem, mert megállíthatatlan. Folyamatosan dolgozik, ír, tervez, ötletel. Miféle motor hajtja?

Mindent megcsinálok, amit a fejembe veszek. Tessék, itt a konkrét példa: ha Magyarországon nem tudok filmet csinálni, akkor elmegyek Ausztriába, és majd ott megcsinálom. Ha olyan a kedvem, akkor meg fotókat állítok ki. Tök mindegy, hogy jó lesz, vagy nem lesz jó, mindenhez úgy állok hozzá, hogy mi a legrosszabb, ami történhet? Általában semmi durva nincs. Ami a különlegességem: gátlástalanul őszinte vagyok. Nem merész vagy bátor, hanem őszinte. Sok mindentől nem félek, mert ahogy idősödöm, egyre inkább úgy érzem, nincs mitől tartanom. Próbálok úgy élni, hogy ne okozzak semmi negatívumot másoknak. De ha mondjuk elütne egy autó…

… mert nem figyel a zebrán? Szétszórt, szórakozott?

Nem! Csak szóba jött egyszer a pszichológusnál, mert mondtam neki, hogy zenét hallgattam, és… jó, figyelj oda, nehogy elüssön valami, mondta. Azóta mindig körülnézek. De mi van, ha mégis? Csodálatos életem volt. Jó is, rossz is, volt minden. Ja! De minden egyes napomat igyekszem úgy élni, hogy jól érezzem magam. Ezért aztán még a szar napjaimban is vannak jó dolgok. Ha meg elütne egy autó, a barátaimat, a családomat sajnálnám, mert nekem az már tök mindegy lenne. Persze jobb itt ülni, ne üssön el semmi! Arra is törekszem, hogy egyre kevésbé érdekeljen mások véleménye, hogy ki mit gondol rólam. Semmi közöm a képzőművészethez, csináltam mégis egy kiállítást. Volt művészettörténet-óránk az egyetemen, de nulla szinten vagyok képzőművész vagy fotográfus.

Csak elkapott néhány izgalmas helyzetet, momentumot?

Nem. Kész fotókat rongáltam különböző eszközökkel. Körömlakklemosóval, körömreszelővel, körömollóval. Sok mindent használtam.

Miért rongálta meg a képeket?

Volt egy ember, aki az összes képen ott szerepelt mellettem, és el akartam tüntetni őt különböző technikákkal.

Hogy tűnjön el az emlékeiből is?

És megmaradtam én. Verseket írtam ehhez az emberhez. Naplót egy svédországi utazásról. Különböző ilyen dolgokat az elmúlt nyolc évből, amit ő inspirált nagy részben.

Ő volt a nagy szerelem?

Nem annak mondanám. Inkább egy kapcsolatnak. Ez alatt a nyolc év alatt legtöbbször barátok voltunk, nem szerelmesek. De a szerelem is része volt ennek a komoly emberi kapcsolatnak. A gyászfolyamatomnak ez a kiállítás volt az egyik végpontja. Én ezt nem is képzőművészetileg értelmezem, hanem mint performativát. A jelentése volt fontos. Az egész önmagában. Minden képet elsőre csináltam. Nem volt gondolkodás. Ha azt mondták volna, hogy nem állíthatom ki az anyagot, az is tök oké lett volna. Nekem az volt a fontos, hogy megcsináltam. Hogy aztán mások odajöttek, megköszönték, és mondták, hogy ők is voltak hasonló helyzetben, és ezzel sokat segítettem nekik, az nagyon jó. Filmet is csak arról tudok csinálni, ami engem érdekel. Ha az összecseng mások problémájával, és még segít is rajtuk, az a maximum. Ettől nagyon boldog vagyok. De nem várhatom el senkitől, hogy hasonlóképpen érezzen.

Bemutatkozásunk pillanatában megérintettem a karját. Pontosabban csak a kabátja ujját. Elkapta a kezét. Reflexből?

Nem szeretem, ha egy ismeretlen ember hozzám nyúl. Ennyi. Lehet, hogy a másik fél már közelséget érez, mert hallott vagy olvasott rólam, vagy látott is már valamiben, én viszont még nem ismerem. A harmadik találkozásnál lehet, hogy már rohadtul nem zavarna, hogy megérint, mert tudom, hogy ebben nincs semmi más, csak egy kedves gesztus. Csak engem egyszerűen feszélyez, ha hozzám érnek. De ezt is kimondom, mert túl őszinte vagyok. Ami viszont nem jelenti azt, hogy jobb vagyok bárkinél, csak gátlástalanabb sok embernél. Emiatt tartanak néha tiszteletlennek, beképzeltnek, prolinak és hasonlónak. Én ezt mégsem adnám fel. A szólásszabadságomat és a gondolataim szabad megosztását.

Lehet ez magyarázat mindenre, utalva Reisz Gábor filmjére, amelyben a főhős érettségire készülő, meglehetősen öntörvényű barátnőjét alakítja. A saját érettségijéről milyen emlékei vannak?

Nem szerettem soha tanulni. Sem az általános, sem a középiskolában. A magyar oktatási rendszer miatt. Frusztrált tanárok b…tattak. Helyesírásórán például azt mondta a tanár, miközben a szöveget diktálás után kellett írni, hogy ha valaki közbeszól, mindenkinek annyi! Én ezt tényleg nem hallottam. Automatikusan kérdeztem. A kollektív büntetés után kiakadtak rám a többiek. Egy osztálytársam rendesen fel is pofozott. Sírva közöltem a tanárral, hogy mi történt. Azt felelte: „Nem kellett volna megszólalni!” Sorozatosan értek ilyen dolgok. És ezt nem csak én tapasztaltam, sajnos. Jó iskolákba jártam, de mindkét helyen a túlélésért küzdöttek a tanárok. Gyalázatos fizetést kaptak. Az egyetem már más volt. Teljesen más. Ott jöttem rá, hogy nem vagyok hülye.

Érettségi után elsőre felvették rendező szakra. Erre ritkán van példa. Jobban szeretik, ha az illető már diplomázott valahol, sőt legyen komoly élettapasztalata is. Minek tulajdonítja, hogy még húszéves sem volt, mégis zöld utat kapott?

Kell hozzá szerencse is nyilván. Meg az sem mindegy, kihez felvételizik az ember. Kábé hatszázan jelentkeztek abban az évben. Nem hittem benne, hogy bejutok, hiszen semmit nem tudtam a filmekről. Az első rostán, nem is értem, hogyan, de túljutottam. A másodikon már ott volt Janisch Attila. Onnantól kezdve éreztem, hogy fel vagyok véve. Megvolt az összhang köztünk, az pedig elengedhetetlen a tanár-diák viszonyban. Most, öt év távlatából látom, mennyire picike voltam, milyen vékony volt a hangom, de ott, az egyetemen volt az első közösség, amelyben jól éreztem magam. Csodálatos élmény volt, amit ott megtapasztaltam. Tavaly májusban diplomáztam, azóta nagyon hiányzik a tanulás. Újra érdekel az irodalom, a művészettörténet. Felfogtam, hogy milyen nagyszerű dolog tanulni.

Janisch Attila és Szász János osztályába járt, amíg a minisztérium meg nem szüntette az egyetem autonómiáját, és oda nem vezényelte új kuratóriumát. Azután került a bécsi filmakadémiára.

Szász János nem sokáig tanított.

Janisch Attila a mentora lett?

Még ma is a mentorom. Apám helyett apám. Mert apám az nincs. Konkrétan. Édesanyámmal alkotunk erős szövetséget. Attilára emberileg is, szakmailag is számíthatok. Ha netán hajnali négykor vagyok bajban, akkor hajnali négykor. A mobilomban ő az egyik, aki „vészhelyzetben értesítendő”. A másik három szám az anyukámé és két barátnőmé. Ha összetörik a szívemet, vagy bármi más csalódás ér, elsőként Attilával beszélek. Ő mindig megvéd. Nála a feltétel nélküli szeretetet érzem. Azt, amit egy családban kapsz meg. Hálás vagyok érte nagyon. A felesége is tündér. Úgy szeretnek, mintha a saját gyerekük lennék.

Rendező szakon végzett, mégis egyre több színészi feladat találja meg. Ráadásul izgalmas filmszerepeket kap. Mit válaszol, ha a hivatásáról kérdezik? Hogy félig rendező, félig színésznő?

Alkotó vagyok. A saját filmjeimben is játszom. Ha alkotótársként kezel egy rendező, mint például Reisz Gábor, nekem az ugyanolyan öröm, mint saját filmet csinálni. Sok szempontból nehezebb, de jobb is egy saját projekt. A Magyarázat mindenre forgatása során, Gábor rendezésében, egyetlen percig sem éreztem, hogy jobb lenne, ha a saját munkámmal lennék elfoglalva. Ilyen film ilyen csapattal ritkán készül. Nyáron no-budget projektet forgatok a francia Riviérán, de csinálok egy dokut is, Hol van az anyukám? címmel. Ebben az édesanyám történetét dolgozom fel, aki első generációs budapesti. Ősztől pedig remélhetőleg ismét színházi munka vár rám. Színészként csak kivételes lehetőségeket fogadok el, kivételes emberekkel. Nem akarok kiégni abban a bánásmódban, ami most van Magyarországon, ahogy a rendezők kezelik a színészeket. A régi iskola, vagy nevezzük, ahogy akarjuk. Nagyon ritka most nálunk, hogy megbecsülik a színészeket.

Első játékfilmjével, amelyet majd Ausztriában rendez, milyen irányt vesz?

Én mindig önéletrajzi dolgokat csinálok. A munkáim száz százaléka könnyen visszavezethető az én életemre. Nyilván fikcióval dúsítva, sok mindent megváltoztatva. De a magva az én életemből fakad. Most is ez lesz. Egy magyar lány keresi a helyét Ausztriában. Itthon színházban dolgozik, és a politikai helyzet miatt feladja, de a pasijával is szakít. Aztán különböző bonyolult szituációkba keveredik. Alapvetően az Európán belüli migrálás kérdése érdekel. Ismerjük, hogy van ez más kontinensről. Az is szörnyű, de arról nem tudok beszélni. Arról viszont, hogy két és fél órát utazol, és a Balkánról elérsz Nyugatra, igen. Ez nagyon érdekes folyamat. Elkezdtem megfigyelni pici momentumokat, amelyek egyeznek s amelyek különböznek a két népben, nemzetben, kultúrában. Bécs és Budapest! Két közeli, és mégis annyira más világ! Elképesztően izgalmas volt ezt megtapasztalni. Az elején nehéz is, hiszen nem voltam elég nyitott feléjük. Most kezdtem csak felfogni, mennyire izgalmas az osztrák főváros.

Az osztrák filmjében is játszani fog?

Elég valószínű. Ha rólam szól a forgatókönyv, castingolhatok millió embert, nem fogom megtalálni azt, akit keresek. Ha mégis választanék valakit, át kellene írnom a forgatókönyvet. Nehéz lesz így is, úgy is.

A szerző a Vasárnap munkatársa