Harminc év, több mint száz film

De portréfotósként is a nagyok közé tartozik. A hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes években sorra jelentek meg képei a Film Színház Muzsika, a Filmvilág, a Képes filmhíradó címlapjain.

Igazi filmes családba született a Balázs Béla-díjas fotográfus. Édesapja, Inkey Tibor kora jelentős színésznőit, Karády Katalintól Bara Margiton át Törőcsik Mariig, éveken át fotózta. Nagybátyja, Szőts István az Emberek a havason és az Ének a búzamezőkről jeles filmrendezője, nagynénje, Szellay Alice e két alkotás főszereplője. Ebben a családban felnőve szinte természetes volt, hogy az ő nyomdokaikban indult el az útján.

Meddig volt kérdés otthon, hogy milyen pályára lépjen?

Ha nem Inkey Tibor lett volna az édesapám, szinte biztos, hogy nem itt kötök ki. Eszembe sem jutott volna ez a hivatás. Mit lát belőle egy tizennégy éves kislány? Hogy az apukája nagy szeretettel, mintha csak játszana, rakosgatja a képeket, kicsit vág belőlük… és sok szép színésznővel dolgozik. És hogy örömmel, jókedvűen végzi a munkáját, mintha nem is dolgozna.

Az ő neve is gyorsan fogalommá vált a szakmában.

Saját műtermében, az Astoria szálló mellett fényképezte a háború előtti nagy sztárokat. Az ötödik emeletre jártak fel hozzá a színészek. Az államosítás után a Mester utcában kapott egy kis üzletet. Mire felfuttatta, megint úgy látták, hogy jó lesz az valaki másnak, és azt is elvették tőle. Harmadszorra egy trafik nagyságú helyiséget ajánlottak fel neki. Megköszönte, de nem fogadta el. Elment Alsógödre, mert ott laktak, kiváltotta az iparengedélyt, és pár évig ott fotózott gyerekeket, esküvőket, bérmálást, családi eseményeket. Később találkozott Ranódy Lászlóval, a jeles filmrendezővel, aki megkérte, legyen az akkor induló filmgyár fotósa. Apukám pedig boldogan igent mondott a felkérésre, hiszen régen is a filmirodában dolgozott. Ezzel újra elkezdődött egy normális élete, és megint belevetette magát a színésznők fotózásába. A képeket otthon laborálta.

A lánya pedig ott sündörgött körülötte a sötétkamrában?

Kértem őt, hogy adjon a képeiből, amelyeket aztán a vonaton, Alsógöd és Budapest között mutogattam az osztálytársaimnak. S mivel kértek, hogy hozzak nekik, apu csinált hatszor-kilenc centiméteres képeket, hogy 1 forintért árulhatom őket, de ha többet kapok, azt megtarthatom magamnak. Így is lett. 1,20-szal kezdtem, és 1,50-ig emeltem az árat. Volt, aki nyolc darab Krencsey Marianne-t vett, másvalaki öt Gábor Miklóst, volt, akinek postáztam, még Pozsonyba is. Mert külföldi megrendeléseket is kaptam.

Aztán jött a pályaválasztás. Ki döntött ez ügyben?

Apa azt mondta: ne fodrász legyél, kislányom, hanem fotós! El tudlak helyezni, vannak fotóművész barátaim, akik szépen megtanítanak mindenre. Így is történt. Elmentem fotós tanulónak, és valóban nagyon jó tanáraim voltak. Szerettem őket. Még művészettörténeti óráink is voltak. De szombat-vasárnap is bent kellett lenni. Főleg, amikor az iskolai tablók készültek. És jött a nyár, mindenki napozott a Dunánál, én meg mentem dolgozni. Apu látta, hogy ez engem egyre inkább zavar, és szólt, hogy üresedés van a filmgyárban, átmehetek retusőrnek, ha akarok. Persze hogy akartam. Majdnem egy évig retusáltam. 1960 januárjától 1990-ig a filmgyár volt a munkahelyem, de már standfotósként.

Édesapja ikonikus Karády-portréjáról, amely a Hamvadó cigarettavég című filmhez készült, maradt fenn valamilyen háttértörténet? Faggatta őt róla?

Nem, egyáltalán. Azt tudom, hogy fent készült a kép az Astoria melletti műteremben. Attól olyan ikonikus, hogy rajta a kor lenyomata. Cigarettával a kezében egy modern nő, aki divatot teremtett a hajviseletével. Ránéz az ember a fotóra, és szinte hallja Zsüti, azaz G. Dénes György szerzeményét, a Hamvadó cigarettavéget.

Miben látja a kép különlegességét?

Sok fotót láttam Karády Katalinról, de ezen a felvételen a zene mellett a kor is megszólal. A mai fiatalok közül sokan erről a fotóról ismerik meg Karády Katalint, akinek a hangja még mostanság is sokakat elvarázsol. De hogy miért nem faggattam apukámat erről a képről? Én ebben nőttem fel, ebben a közegben. Hogy jönnek a szebbnél szebb színésznők, én meg ott vagyok köztük. Bara Margitot egyébként én is sokat fotóztam. De akkor jött ki a főiskoláról egy híres osztály: Halász Judit, Béres Ilona, Tordai Teri, Polónyi Gyöngyi… mindegyiküket többször fotóztam.

Van köztük olyan, annyira meghatározó, mint az édesapja esetében a Karády-fotó?

Olyan nincs. Csak olyan, amelyiket mindegyiknél jobban szeretem. Latinovits Zoltán akkoriban kapott egy puli kutyát. Bagó volt a neve. Felkapta, magához ölelte, és megcsókolta. S miután Latinovits eléggé megosztó személyiség volt, valahogy úgy éreztem, ezen a képen ott az ő igazi egyénisége. A legjobb pillanatban sikerült megörökítenem.

Igen, ön is mindig lelkesen dolgozott.

Ezt is az édesapámtól vettem át. Sokan csak megcsinálták és letudták, ami kötelező volt, és mentek haza. Apám volt az első a filmgyárban, aki munkaidőn kívül portrékat készített. Ő mindig portréfotósnak vallotta magát, pedig csodálatos riportképek is kötődnek a nevéhez. Nagyon tehetséges ember volt.

Ma már nincsenek is standfotósok. Mintha megszűnt volna ez az állás. Ha meg is jelenik egy fotós a forgatáson, legfeljebb pár napra szerződtetik. Az egész filmet nem fotózza végig.

Sok erőt kívánó, fárasztó munka volt ez. A forgatás első napjától az utolsóig minden fontos pillanatot el kellett csípni, meg kellett örökíteni. Végig ott kellett lenni a felvételeknél. Akkoriban még szórta a képeket a MOKÉP: ott voltak a mozik kirakatában. Ma már csak egy plakát hirdeti a filmet. Az én időmben még sok fotót rendeltek, sőt még arra is ügyeltek, hogy ne legyenek egyformák.

Volt legkedvesebb rendezője vagy operatőre?

Fábri Zoltánnal, Makk Károllyal mindig élmény volt dolgozni. Vagy Ranódy Lászlóval. Amikor a Pacsirtára készült Nagy Annával, Tolnay Klárival és Páger Antallal, Illés Gyuri bácsi, a film operatőre szólt, hogy legyek én a film fotósa. Kilenc nagyjátékfilmben dolgoztunk együtt. Szerencsés voltam nagyon. Csupa nagy rendező mellett fényképeztem. A Mici néni két életével kezdtem, és a Vörös kolibri volt az utolsó játékfilmem.

Megszenvedte a MAFILM feloszlását?

El is fáradtam addigra. Három fényképezőgéppel dolgoztunk. Dia, fekete-fehér és color. Mintha hegyeket másztam volna kitömött táskával. De nem a hátamon cipeltem a súlyt. Én erre hiú voltam. A kezemben. Ezért nem görbültem meg. Harminc évig minden klasszul ment. Nincs miért panaszkodnom. Amikor vége lett a filmgyárnak, azt tanácsolták, mi, standfotósok legyünk vállalkozók. Nekem akkor is szerencsém volt. Megkeresett egy újságíró a Képes Európából, és az ő fotósa lettem. Beültünk a kocsimba, és mentünk a sportolókhoz, focistákhoz. Nemzetközi anyagokat kellett csinálni. Én azzal is nagyon jól elvoltam.

Színészekkel azóta nem is dolgozik?

Ma már csak az unokáimat fotózom. Szabadúszó voltam már, amikor hívtak egy tévéfilmbe. Hogy menjek vissza a Magyar Televízióba. Kezdetben ott is csak a szakma krémjével dolgoztam. A rendezők közül Esztergályos Károllyal, Málnay Leventével, az operatőrök csapatából a nagyszerű Bíró Miklóssal. Ők is családtagként tekintettek rám. De teljes mértékben nem mentem vissza. Már nem. Elég volt.

Hogy ítéli meg, kiteljesedett a pályája?

Mindent megkaptam, amit megkaphattam. Apukámat persze nem lehet überelni. Ő csodálatos fotós volt. A Balázs Béla-díjat a szakmától kaptam. Ez mind a mai napig boldogít. Teljesítettem, amit teljesítenem kellett. Elégedett vagyok magammal. Semmiféle hiányérzet nincs bennem.

Édesapja is sok elismerést kapott, még nemzetközi nagydíjat, aranyszobrot is.

Apám nevét a mai napig emlegetik. Mérhetetlenül büszke vagyok rá.

A filmgyárban eltöltött harminc éve alatt volt egyvalaki, akivel a szeszélyei, a kiszámíthatatlansága miatt nem szívesen dolgozott?

Soha nem volt ilyen. Soha. Rögtön a pályám elején elfogadtak, befogadtak. Meg is nézték Inkey Tibor lányát. Apukámat dicsérték. Nekem előbb meg kellett tanulnom a szakmát. Aztán eljött az idő, amikor már én is elégedett voltam a teljesítményemmel. Azt mondtam, ez már jó, ez már klassz. Egyszer csak éreztem, hogy apukám is kezdi elismerni a munkámat. Az fenséges állapot volt. A first class jelzőért meg kellett küzdeni.

Moszkva 1987-es fesztiválján azokat a képeket láttam Inna Csurikováról, a híres orosz színésznőről, amelyeket az Égető Eszter forgatása idején készített róla. Hogyan kerültek ezek oda?

Bizonyára Innától kapta a fesztivál. Vagy a férjétől, Gleb Panfilovtól, a jeles filmrendezőtől, aki eljött Magyarországra meglátogatni a feleségét a Németh László regénye nyomán készülő film forgatásán. Emlékszem, volt egy jelenet, amelyben Inna Csurikova sírva rohan egy teherautó után, amelyen a férje ült. Az operatőr oldalról vette a jelenetet, így profilból kapta el a színésznőt. Én viszont felültem a teherautó platójára, és onnan fényképeztem őt. Pár nappal később Hintsch György, a rendező meglátta a fotóimat, és azt mondta, azokon sokkal jobban látja Csurikova arcán az elfojtott érzelmeket, ezért arra kérte a stábot, hogy vegyék fel még egyszer a jelenetet. Fel is vették, és valóban sokkal többet elmondott a jelenet Égető Eszter feldúlt lelkiállapotáról.

Nyugdíjba vonulása óta miben leli örömét?

Írok. Kiadásra vár a harmadik kötetem. Az elsőben, az Alsógödi Amarcordban a gyerekkoromat és egy kisváros hangulatát igyekeztem visszaadni. A No de Alizka! a filmgyári életemet idézi meg. Forgatásokat, alkotókat, hangulatokat, a filmkészítés legszebb és legnehezebb momentumait. Most novellákat írtam. A családomról, a filmgyárról, a színészekről. Minden emlékem a helyén van. Nem kell rendezgetnem őket.

A szerző a Vasárnap munkatársa