Tiso, a mélyen vallásos tömeggyilkos

Mivel egy nemzetben nehéz bűntudatot ébreszteni, Tiso a mai napig „ellentmondásos személyiségnek“ számít a közbeszédben. Sokan a körülmények áldozatának tartják, mások istenítik, amiért kikiáltotta az önálló szlovák államot és megvédte Szlovákiát a szétforgácsolástól. Az előadásból kiderül, hogy ez a katolikus papból lett elnök közönséges bűnöző volt, aki tudatosan használta hatalmát és kiváló manipulátori képességeit aljas célokra. Szemrebbenés nélkül küldte halálba országa polgárainak egy részét – hogy „megvédje“ tőlük a többieket. A fasiszta németek helyett a zsidókból kreált ellenséget, és már életében saját bronzszobrát farigcsálta. Elnöksége alatt (1939-1945) Szlovákia Hitler bábállama lett, és olyannyira nem volt önálló, hogy külpolitikáját teljes mértékben a Harmadik Birodalom érdekeinek rendelte alá. 

Ľuba Lesná darabja egy történész, Madeline Vadkerty angolul megjelent kutatásain alapul, aki több száz személyes levelet tárt fel. Ezeket kétségbeesett, megalázott zsidó származású szlovák állampolgárok írták elnökükhöz, mentességért, kegyelemért könyörögve. 

A 1941-es zsidótörvények szép sorban megfosztották őket szabadságjogaiktól, korlátozták az oktatásukat és számos tevékenységüket – köztük kezdetben olyanokat, mint például a kerékpározás, a halászat, vagy a bőrkabátok, szőrmebundák birtoklása. Fokozatosan megfosztották őket tárgyi javaiktól, vállakozásaiktól, majd otthonuktól. A sárga csillaggal jelölt emberek arra kérték Tisót, hogy járhassanak iskolába, hogy házasodhassanak, hogy ne kelljen elhagyniuk munkahelyüket, hogy ne deportálják őket. Emberi sorsok villannak fel, rajtuk keresztül válik érzékelhetővé a rendeletek embertelensége. 

A darab minden szereplője valós személy, csak a helyzetek színháziak – a kérvényezők személyesen találkoznak Tisóval, elmesélik sorsukat, érvelnek, indokolnak. Ez így persze túl szájbarágós lenne a színpadon, illetve egy idő után „rádiójátékká“ válna. Valéria Schulczová rendező sok apró ötlettel tette látványossá, pörgőssé az előadást, és meghökkentő jelemezek, kellékek, effektusok beemelésétől sem riadt vissza. Ezzel elérte, hogy a néző abszurd környezetben szembesüljön valós sorsokkal, és új értelmet kapjanak az elhangzó száraz mondatok. Jozef Tiso Hitler iránti rajongása például úgy manifesztálódik, hogy Hitlert két dominának öltöztetett nő alakítja. Egyikük (Bronislava Kováčiková) úgy pitizteti Tisót, mint egy kiskutyát, miközben másikuk (az előadás zenéjéért is felelős Marcela Cmorejová) klarinétot ragadva irritáló hanghatásokkal befolyásolja a főszereplőt. 

A történelmi tényeket pedig úgy csöpögtetik az alkotók, mint valamiféle kijózanító infúziót. Megtudjuk például, hogy több mint húszezer levél érkezett az elnöki hivatalba, de Tiso mindössze 922 esetben adott engedélyt a kivételre. Volt, aki csak a rádióját szerette volna megtartani, és megígérte, hogy kizárólag zenét fog hallgatni rajta. „Aztán már nem volt szüksége rádióra, mert deportálták Auschwitzba, ahol hamarosan meghalt“- hangik el a fájdalmasan abszurd mondat. A tények tehát belesimulnak az előadásba és tovább lökdösik, taszigálják a cselekményt. Egyszer csak közlik velünk, hogy Szlovákiából 71 128 zsidót küldtek munka- és megsemmisítő táborokba. A legtöbben nem élték túl. A Szlovák Köztársaság mindegyikük után 500 birodalmi márkát fizetett Németországnak. (Ez volt az egyetlen állam, amely nemcsak engedélyezte és megszervezte polgárai deportálását, hanem fizetett is az emberek haláláért). A deportálásokat és arizálásokat a Hlinka-gárda felügyelte, amelynek legfőbb parancsnoka Jozef Tiso volt – egy katolikus pap, akiből elnök lett. 

Vérfagyasztó, ahogy a főszerepet alakító Martin Madej bibliai idézetekkel indokolja tetteit, vagy érvényes jogszabályokat idéz. Például a bátor evangélikus lelkész (Marek Majeský), aki hamis keresztleveleket állított ki zsidóknak, közönséges közokirathamisító. Amikor két pozsonyi hölgy (a mindenben zseniális Zuzana Kronerová és a sugárzóan tehetséges Bronislava Kováčiková) összekap egy zsidó családtól elvett cukrászda arizálásán, bölcs atyaként teremt rendet. Az olyan „krónikus hazudozókat” pedig, mint a haláltáborból megszökő és a gázkamrákról mesélő szemtanú (Marián Mitaš), pár kimért mondattal teszi helyre. A fasiszta gépezet – hála neki – olajozottan működik. 

A Hitler elnöke (Hitlerov prezident) nem azt mutatja be, hogyan csináltak a fasiszták egy papból meggyőződéses tömeggyilkost. A szabadság és a demokratikus értékek megmentésének fontosságáról szól. És arra figyelmeztet minket, hogy ha nem tanulunk a múlt bozralmaiból, akkor ezek a borzalmak újra megtörténhetnek. Ennél aktuálisabb üzenete nem is lehetne egy színházi előadásnak, hiszen a náci ideológia lassann lopakodik visszafelé a társadalomba. Ismét vannak társadalmi, vallási, szexuális csoportok, amelyek „veszélyt jelentenek” a többiekre, ismét vannak autokrata politikai vezetők, akik készek „megvédeni” az övéiket mindenfajta másságtól. Az előadás végén videóról bevágják Elon Musk elhíresült náci karlendítését - amelyen most még csak mulatunk, de ki tudja, mit hoz a jövő…?