Tömény boldogság

A három virágüzlet egyikébe tévedtem be pedagógusnap előtt, amikor a saját otthonomba kerestem asztaldíszt. Mellettem tipegett a másfél éves kislányom, akinek külön élmény mindent is megfogni – legyen szó törhető akár kerámiákról –, szóval ilyenkor igyekszem minden lépését követni, nehogy anyagi csődbe juttassa a családját két perc alatt.

A tulajdonos cserfes, jókedvű, mosolygós, energikus, velem egykorú kétgyermekes anya. Miközben a keze jár, szórakoztatja a vendégeket, beszélget, kérdez, sztorizgat – biztos vagyok benne, hogy mikorra este hazaérkezik a bolt zárása után, csak hallgatni tud, mert amennyi energiát oszt szét napközben, azt valahonnan be is kell gyűjtenie.

Szóval ott vagyok a virágboltban, kiválasztom a nappali új díszét – pici, masszív kaspó és benne a növény –, amikor a kislányom rátapad az üvegajtóra, kis száját is rátapasztja, és mondja, hogy épp mit is lát. Babahangjaiból néhány szótöredék értelmezhető, annyira cuki. Mindannyian figyeljük őt, mindenki arcára ráül az a bizonyos mosoly, amely a pillanatnak szól, röpke emlék szivárog fel a saját, már nagyobb gyermekeink kiskorából, de mi ott, a sok szép termék közt, elolvadunk a jelenségtől. A harmadik hölgynek is hamarosan készen vannak a csokrai, de akkor ott, abban a pillanatban mindannyian abban a megélésben vagyunk, abban az egyetlen megfoghatatlan ámulatban, amit egy ilyen csöpp gyermek mutat, ad, tesz megtapasztalhatóvá. Pusztán a létezésétől. Függetlenül attól, kinek a gyermeke. Maga a van állapot váltotta ki ezt belőlünk, a három nőből a rácsodálkozás, ámulat élményét. Úgy hívom ezeket a perctöredékeket, hogy a világosság pillanatai. A tömény boldogság. A tökéletlenség tökéletessége.

Ez a megélés, akár nyitottak vagyunk rá, akár nem, olyan lelki kapocs az oda betévedt emberek közt, amelyet tudattalanul viszünk magunkkal. Valamilyen kollektív tudatból felszakadó együttlét, ahogy mondom, csak egy pillanata. Attól még nem lettünk barátok, nem fogunk együtt nyaralni, mégis van ennek az élménynek feltöltő, megtartó ereje.

Akkor ott csak megtapasztaltam mindezt, nem értelmeztem, nem kezdtem nagy monológokba arról, milyen csoda az, hogy egymásra tudunk hangolódni (szavak nélkül is értjük egymást mi, felnőttek) egy kisgyermek csodálatában, pedig talán ha ezt meg lehetett volna fogalmazni, azonnal át tudtunk volna állni egy hálásabb érzelmi állapotra, olyanra, ami aztán tudatosan képes a jelenben tartani bennünket, néhány percig. Az ilyen pillanatok adják a töltést, és ha jobban bele-gondolok, talán a bolt tulajdonosa sem esik be az otthoni ajtón hulla fáradtan, mert ha vannak ilyen iciripiciri kis tudatos megélései, akkor abból ki tudja venni azt a szeretet-élményt, amit a munkájához tud kapcsolni és az emberi kapcsolatokba visszatölteni.

Ezt kellene tanítani a gyerekeknek, jelen lenni.