Egyik klisé a másik után jut az eszembe, amikor a gyerekekre gondolok, és tornyosul az agyamban a sok megtanult elmélet a gyerekkor kapcsán, melyet tanulmányaim során gyűjtöttem.
Szeressétek a gyerekeket!
A tudnivaló a nevelésről, a terápiás munka alapkövei, az egészséges pszichés fejlődés feltételei. Mikor erre gondolok, módszereim vannak a problémák kezelésére, büszkén húzom ki magam. Aztán láthatóvá válik a saját valóságom, bekerülök az anyaszerepembe, és mindhiába a rengeteg év tanulás, a tapasztalat vagy akár a szeretet, az elszántság, rengeteg mulasztást tudhatok magaménak, és értetlenül állok a gyerekeim előtt, hogy belőlem csak erre futotta.
Szeretnék hiteles ember lenni. Micsoda hidegzuhany, amikor otthon a csatáim még véresebb ütközetek annál, mint akiknek épp a segítője vagyok, más, jó anyáknak, apáknak!
Csütörtökön volt gyereknap, amely az örömszerzés napja. Ilyenkor a kölykök gondtalanságot érdemelnek, odafigyelést, mókát és sok nevetést, érzelmi jutalmat, mert vannak, élnek, mert tanítanak bennünket, mert a legszigorúbb kritikusaink, és mert általuk válunk valódi felnőtté, felelősséget vállalva saját és a másik ember fejlődéséért. Vagyis ennek így kellene lenni!
Lemerevedve állok a kamaszodó gyerekem előtt, és nem látom benne a kicsi csodát, csak a nehézséget, a keményet: azt, aki sért, bánt, sündisznóvá alakul – és arra gondolok, hogy hogyan lehet ezt elég jól csinálni, hogyan tudnám belőle még előcsalogatni a játékosságot, a humort. Magamból pedig a türelmet, az alázatot, amit megkövetelnék magamtól, mert a gyereknek jár, a gyerekkor csodájához tartozik, hogy mindenestül szeretve van: mindegy, épp hány éves, nekem, a szülőnek folyamatosan kellene adnom! De hogyan?
Vekerdy Tamás elhíresült és képletes gondolata, miszerint a gyerek lerágja az anyja húsát, nagy kapaszkodóm, akár az önsajnálatban. Mondogatom is sokszor a bölcs szavait: „Próbáld élvezni a gyerekedet, ez a legfontosabb. A gyerek iszonyatosan fárasztó, kiszívja a vérünket, lerágja a húsunkat, ezért meg kell tőle szabadulni néha...Manapság egy izolált anya próbál két-három gyereket nevelni, ami pokoli fárasztó. Élni kell néha, hogy utána egy jól szívható-rágható anyát kapjanak vissza.”
Valljuk be, amikor az ember nagy lelkesedéssel várja a gyermekét, bele sem gondol, hogy mekkora meló kell ebbe a szerepbe, hogy micsoda véget nem érő küzdelem a gyermeknevelés, önmagunkkal és vele.
Ezért hát, folyamatosan azzal tankolom fel a kis energiáimat, hogy sok mindent tehetek, de egy dolgot töretlenül hitelesen kell csinálnom. Ez pedig a szeretet kimutatása, hogy minden ellenállás, kimerültség ellenére szeretnem kell a gyerekeimet, és ezt folyamatosan kell mutatni, mondani, ebben létezni. Vissza kell, hogy térjek abba az állapotba, ahol az érzésekre és nem a szavakra helyezem a fókuszt. Hogy rendíthetetlenül adjak abból is, ami elfogy, ami látszólag már nincs, mégis, a legkritikusabb pillanatok után is elő tudjam varázsolni azt a belső forrást, amiben magamat is szeretem. Ugyanis meggyőződésem, hogy csak a szeretet képes hidat alkotni köztünk, semmi más út nincs. S ez a legtöbb, amit adhatok, akár gyermeknapon, akár az év bármelyik napján.
Gyereknap volt. Az ő napja, de benne, vele az enyém is, mert elválaszthatatlanok vagyunk, hiszen örökké összeköt a gyerekkel a döntés, hogy ma, holnap vagy ötven év után is én az anyja, ő pedig a bennem megfogant, általam kihordott, mellettem nevelkedő értékes ember. Ez a mi közös utunk, ahol sokáig csak nekem, a szülőnek vannak tartozásaim – nem is a saját gyerekem felé, hanem a saját szüleim, nevelőapám felé. Mert mindig visszafelé törlesztjük az adósságot, nem előre.
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.